Két alkalommal - 1985. és 1990. évben - vettünk részt a Nagyboldogasszony napi búcsún a becslésem szerint mintegy 100 ezer fős egybegyűlttel együtt. Az ünnepen moldvai magyarok százait figyelhettük meg, akik adataink szerint Szabófalvától Kápotáig több tucat településről érkeztek autóbuszon és fürtökben lógva vonaton. Rajtuk kívül találkoztunk magyar búcsúsokkal Erdély északi részén szórványosan előforduló magyarlakta településekről is, például Máramarosszigetről.

Mióta járhatnak a moldvai csángók a kácsikai búcsúba? A válaszhoz egyik szempontot annak vizsgálata jelentheti, hogy a búcsújáróhely milyen múltra tekint vissza. Kácsika történetében - az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben című könyvsorozat bukovinai kötete szerint - a XVIII. század utolsó évei alapvető változást jelentettek. Az akkoriban még csupán néhány pásztorkunyhóból álló település a Felső-Pertestie községhez tartozott. Önállósulását és az ekkor kezdődő fejlődését a fölfedezett sótelep kitermelésének köszönhette. Kácsika, ez a Szucsávához közeli, a Gura Humoruluii közigazgatási kerüIetbe tartozó település a XIX. század utolsó harmadára takaros mezővárossá fejlődött a sóvagyon kitermelése révén. A településsel kapcsolatban búcsújárásra történő utalást nem találtam.

A bukovinai székely községek innen nem messze helyezkedtek el, és BOSNYÁK Sándor a hitviláguk Folklór Archívumbeli ismertetésekor közöl is adatot a kácsikai búcsúról. Nagyboldogasszony ünnepével kapcsolatban értesülünk arról, hogy e napon nemcsak Hadikfalván volt búcsú, hanem Kácsikában is, ahol a föld alatt volt egy templom, benne minden fa és szobor sóból kifaragva. Azt is megtudjuk, hogy Kácsika az adatközlő emlékezetében lengyel- szlovák faluként él.

Az eddigiekből ama következtethetünk, hogy Kácsikában a múlt században még nem volt hagyománya a búcsújárásnak, hiszen a Monarchia leírása sem utal erre - bár a búcsújárás különböző helyeiről a táj leírásakor és a nemzetiségek jellemzésekor többször is említést tesz, és a bukovinai székelyek is csak Kácsika nagyboldogasszonyi falubúcsújáról szólnak, kegyhelyként nem említik. Ennek jelentőségét, tehát, hogy bukovinai székelyek nem szólnak a kácsikai búcsújárásról, növeli az, hogy más búcsújáró helyeket viszont megemlítenek, olyanokat mint Máriaradna, a Baja melletti Máriakönnye vagy a távoli Zala megyei Szentlászló.

A moldvai magyarok hitvilágának kutatása közben sem találkozott BOSNYÁK Sándor Kácsika említésével, csak a Csíksomlyói búcsújárás jött szóba.

Mindezek alapján valószínű, hogy a kácsikai búcsújárás a századforduló tájánál nem régebbi.

A kácsikai kegytemplom bejárata fölött az 1905-ös évszám látható, minden bizonnyal az építés idejét jelezve. A búcsúban résztvevő moldvaiakat kérdezvén, mintegy tucat egybehangzó, több településről való válasz szerint a moldvai csángók az 1960-as évektől zarándokolnak Nagyboldogasszony ünnepén a kácsikai búcsúba. Szintén egyöntetű motívumként említették, hogy papjuk figyelemfelhívására és bíztatására kezdték a búcsújárást.

Kaptunk néhány pozitív választ arra vonatkozólag is, hogy mit tudnak a kegyhely eredetéről, kialakulásának okairól. Ezek szerint a kácsikai búcsújáróhely a Lourdes-i jelenések hatására jött létre, az ottani jelenés kegyelmét közvetíti, mintegy a franciaországi kegyhely filiájaként tekinthető. Helyi jelenésekről vagy csodás történésről senkitől nem hallottunk, ilyenről nem tudnak. A templom neogótikus főoltárán a Szűzanya és a kis Jézus kegyképi ábrázolása látható, azonban a templomi imádkozáson kívül semmilyen vele kapcsolatos kultikus megnyilvánulást nem láttunk és a kegyképre vonatkozó adatot nem hallottunk.

Felvetődik a kérdés, hogy a görögkeleti vallási környezetben kik azok, milyen nemzetiségűek azok a katolikusok, akiknek vallási szükségleteit a kegyhely szolgálja? 1890 táján a mintegy négyszázötvenezer görögkeleti román, rutén, hucul stb. népesség mellett nem egészen százezer katolikus élt Bukovinában. A néhány örmény-katolikus és a kereken húszezer görögkatolikus mellett a döntő többség római katolikus volt. A huszonegynéhányezer lengyel pár évtized alatt asszimilálta a XVIII. század vége táján betelepülő néhány száz illetve ezer szlovák lakost. Annál is inkább, mivel a római katolikus papok és tanítók jobbára lengyel ajkúak voltak. Kácsikában is ez a folyamat mehetett végbe. A lengyelek mellett és a bukovinai székelyeken kívül jelentős német katolikus népesség is megtelepedett Bukovinában, és nem valószínűtlen, hogy elrománosodott magyarok is tartoztak a katolikus egyházhoz. Mindezekkel együtt a római katolikust lengyel vallásnak hívták ezen a vidéken, és a kácsikai kegytemplom külső bejárata fölött is lengyel fölirat látható:

O MARIA, BEZ GRZECHU POCZETA MÓDL SIE ZA NAMI.

Magyarul: Ó szeplőtelenül fogantatott Mária imádkozz érettünk. Mindezek a kialakuló búcsújáróhely lengyel etnikai jellegét és pasztorációját mutatják. Bukovina említett monarchiai leírása viszonylag részletesen szól a lengyel ajkúak vallásosságáról, a kácsikai búcsújárást viszont nem említi. Ez is századfordulótáji eredetére utal.

Milyen napjainkban ez a búcsújáróhely? A kegyhely több kultikus jelentőségű színhelyből áll. Egy nagyobb térség közepén a kegytemplom látható, főoltárán a tulajdonképpen nehezen fölfedezhető kegyképpel. Az egy-egy oldalhajó oltárán Jézus- illetve Mária-szobor, utóbbi hordozható. A főoltárhelyen a Mária-szobornál ájtatoskodnak jobban a népek, sorbaállva várják, hogy hagyományos vallási szükségleteiknek eleget tehessenek: kendővel vagy egyéb textíliával minél alaposabban végigsimíthassák Mária szobrát, virágcsokrot, rózsafüzért és esetleg egyéb vallási jelentőségű tárgyat érinthessenek „Máriához", a kezéből csüngő rózsafüzér keresztjét illetve a szobor talapzatát megcsókolhassák.
     A szentély oldalán üveg mögött látható fém, talán ezüst fogadalmi tárgyak, az ún. offerek emlékeztetnek a század első évtizedeiben még élő archaikus vallási gyakorlatra. Az offerek között jónéhány úgynevezett identifikációs fogadalmi tárgy is látható, amelyek megformáltságukkal már önmagukban is utalnak arra a szükséghelyzetre, amelyben segítségért folyamodtak az égiekhez, elsősorban a Szűzanyához. Ilyenek a különböző testrészek: fej, szív, párosszív, fül, szempár, emlő, láb. Látható volt férfi, női alak, valamint pólyásbaba forma is.

A templomot 10-15 méternyire félkörben egy árkádos folyosó öleli középütt nagy lourdes-i barlanggal, előterében a halott Mária oltárával. Ez az oltár fontos célpontja a búcsújárásnak, itt is szinte szakadatlan népi ájtatosság folyik: a hívek sorbaállva várják, hogy az oltár elé kerülhessenek. Az oltár alsó terében, mintegy ravatalszerűen a halott Mária szobra látható. A szobor körüli élővirág díszítés a ravatal hatást erősíti és utal ama ősi keresztény hagyományra, hogy a romolhatatlanság jeleként Mária sírjából jó illat áradt. Aki az oltárhoz ért, a szobrot megsimogatta: kendővel, virágcsokorral, rózsafüzérrel érintette a „halott Máriát", ezt követően valósággal bemászott az oltár alsó terébe és a szobrot megcsókolta, majd a szobor fejénél lévő kosárkába pénzt adományozott, illetve ajánlott fel. A résztvevők számára e fontos ájtatosságot az oltár körültérdepelése tette teljessé. E szokás jelentőségét mutatja, hogy szinte tolakodva igyekeztek, egymáshoz nyomódtak az emberek az oltár megközelítése érdekében. A Lourdes-i barlang mellett szentkút található melyből a rendezőkhöz tartozó férfiak időnként vizet emeltek ki, ám e szabályozás ellenére is szinte verekedésbe torkolló küzdelem zajlott a vízvételért, és nagy kannákat, tárolóedényeket igyekeztek az emberek megtölteni. A Lourdes-i barlang másik oldalában Krisztus képe alatt gyertyákat lehetett venni és égetni, ahogyan az a keleti egyháznál szokásos.

Nagyboldogasszony ünnepe vigíliáján az esti nagy szentmisét gyertyás körmenet követte zengő énekszóval. Viseletük alapján is jól láthatók voltak a moldvai csángók különböző csoportjai. Ezután a templomban közös éjszakai imádkozás, virrasztás folyt. 1985-ben román ajkúak rendkívül archaikus népi ájtatosságát figyelhettük meg: éjféltájban a népből való, tizenegynéhány fős csoport térdepelve és közösen imádkozva kerülte körbe a templomot, a hajdani középkori vezeklés gyakorlatát elevenítve meg számunkra.

Az éjszaka során, aki tehette, a templom külső falához simulva tért nyugovóra. A templom mögötti nagy réten emberek ezrei aludtak egymás közvetlen közelében. A plébánia melléképületében leterített szalmán szintén tömegesen pihentek.

Augusztus 15-én a délelőtti szabadtéri nagymisét megelőzően több nyelven követték egymást misék, így lengyelül, németül és talán cigányul is, a román mellett. 1985-ben, bár volt jelen magyar pap, végül nem kapott miseidőpontot. 1990-ben a Lourdes-i barlang előtti ideiglenes oltáron mutathatott be miseáldozatot. Jellemző azonban, hogy mi, akik készültünk a misére, a nagy forgatagban alig találtuk meg. A misén mintegy két- háromszáz ember vett részt, bizonytalan becslésem szerint nem egészen a tele lehetett csángó. Csak egy viszonylag szűk kisebbség kapcsolódott be aktívan az imákba és a miseénekbe. A paptól megtudtuk, hogy gyóntatott is magyar nyelven, azonban ezt igyekezetünk ellenére sem vettük észre. (Többször végig jártam a gyóntatószékeket.)

A középkorból eredő virágszentelés szokása elevenen él a kácsikai búcsún, és a moldvai magyarok is nagy csokrokra tettek szert, hogy a megáldott és a Mária-szoborhoz vagy szobrokhoz érintett, s ezáltal még hathatósabbá vált virágokat otthon többféle szükségben gyógyszerül használhassák.

Az általunk ajándékba vitt magyar nyelvű szentírás-kötetek iránt a csángók körében sokszoros többletigény jelentkezett, mutatván egyrészt az ellátatlanságot, másrészt a még élő igényt a magyar nyelv iránt.

Saját tapasztalataink egyébként rohamos akkulturációs folyamatot mutatnak a csángók körében. 1985-ben nagyon könnyen kaptunk magyarul archaikus népi imádságot és mindjárt tudtak magyar vallásos éneket, egyebek közt Szent Istvánról. 1990-ben viszont tízegynéhány csángó asszonyt megszólítván egyetlen magyar imát vagy éneket sem tudtunk rögzíteni.

A templom közelében nagyszabású, kiterjedt búcsúvásár fogadta a résztvevőket. Jónéhány árusnál lehetett vallásos tárgyakat, színes olajnyomatokat, Mária-szobrokat, feszületet vásárolni. Mézeskalácsost nem, de méz árust láttunk, és tömeg vette körül a papagájaival planétacédulákat kínáló férfit is. E cédulákból ki ki „megtudhatta" a választ élete nagy kérdéseire.

Árusítottak ételt, italt és különösen a görögdinnyének volt nagy keletje. Láthattunk azonban sörösüvegből kortyoló csecsemőt is. A különféle használati cikkeknek is egész sora kínálkozott a báránykolomptól a fából faragott kanalakon át a gumi cipőkig. Feltűnt az itthonról ismert „lengyel piac" is. A szórakozás gyér lehetőségét a körhinta nyújtotta. Természetesen jónéhány koldus is hozzá tartozott a búcsújáró hely forgatagához. Volt aki énekléssel hívta föl magára a figyelmet, egyikük pedig csökevényes végtagjait mutogatta az adakozási szándék megindítására.

Összegzésül elmondhatjuk, hogy a moldvai csángók sokasága számága az utóbbi évtizedekben valószínűleg új vallási szokásként alakult ki papjaik ösztönzésére a nagyboldogasszonyi kácsikai búcsújárás. Behatóbb vizsgálatra lenne szükség annak feltárásához, hogy milyen tényezők következtében vált e szokás kiterjedtté és folytonossá. Egyebek között elképzelhető a magyar kapcsolatokat éltető csíksomlyói orientáció felváltására irányuló egyházi-politikai szándék a kácsikai búcsújárás ösztönzésében, azonban lehet, hogy részint inkább a változó életmód és a modern tömegközlekedés lehetőségeinek eredménye ez.

Eddigi tapasztalataink szerint tartalmi motívumként elsősorban a virágszentelés, a szentkúti víz, a szobrokon keresztül Máriával történő érintkezés és az érintett kendő stb. mintegy szentélményként történő hasznosítási lehetősége, valamint a búcsú, mint a moldvai katolikusság legnagyobb szabású találkozási alkalma merülhet fel. Kérdés, hogy az elmúlt években milyen mértékben nyílott mód a magyar nyelvű misehallgatásra s gyónásra, és hogy ez mennyiben motiválta a csángók részvételét.
     Érdemes lenne külön figyelmet fordítani a moldvai csángók és a román, valamint lengyel ajkú népesség búcsújáró szokásainak összehasonlító jellegű vizsgálatára és a csángók vallási kultúrájának más szempontú feltárására is, mert a kácsikai búcsúünnep, úgy tűnik, sajátos lehetőség a csángókkal történő találkozásra, körükben a résztvevő megfigyelésre.