Mint történészt és polonistát régóta foglalkoztatott, miként reagált a kádári vezetés, illetve a magyar társadalom az 1980–1981-es lengyel válságra. Néhány évvel ezelőtt nekiláttam, hogy összegyűjtsem és feldolgozzam az erre vonatkozó forrásokat. A levéltári kutatás mellett nagy súlyt fektettem arra, hogy felkeressem és megszólaltassam azokat, akik bármilyen módon közvetlen részesei voltak a lengyel eseményeknek. Igyekeztem átfogó képet rajzolni, így a legkülönfélébb emberekkel készítettem oral history-interjút. Köztük volt Berecz János, Nyers Rezső, Pozsgay Imre, Kárpáti Ferenc későbbi honvédelmi miniszter és Pataki István, azokban az években az MSZMP KB Külügyi Osztályának lengyel referense, akiket röviden a hatalom embereinek lehet nevezni, valamint az akkori ellenzék különféle irányzatainak képviselői mint Kis János, Demszky Gábor, Juhász Pál, Konrád György, Bába Iván, Csoóri Sándor, Pákh Tibor; polonisták mint Kovács István költő vagy Kiss Gy. Csaba, illetve az 1961 óta Lengyelországban élő Engelmayer Ákos, aki 1990 után első varsói nagykövetünk lett. A velük készült felvételek – levéltári dokumentumokkal kiegészítve – szolgáltatták az alapját annak a háromrészes rádióműsornak, amelyet Borenich Péterrel együtt készítettem, s amely 1999-ben elnyerte az év dokumentum-hangjátéka címet a Magyar Rádióban. A műsor egyrészes változatát a Lengyel Rádió is sugározta. Ezekből az oral history-interjúkból és a hozzájuk kapcsolódó levéltári dokumentumokból készítettem az alábbi összeállítást.

„Stan wojenny" - ez a minden lehetséges lengyel szótárban hadiállapotot jelentô kifejezés volt a hivatalos terminus a Szolidaritást föld alá kényszerítô 1981. decemberi varsói katonai puccsra és következményeire. A magyar pártvezetés azonban úgy döntött, hogy felülvizsgálja a kifejezés szótári jelentését, s nálunk az - elsô - nyilvánosságban kezdettôl „szükségállapotról" beszéltek. Azért teszem a hangsúlyt arra, hogy elsô, mert épp a lengyel ellenzék kezdeti sikerei, majd a szabad szakszervezet betiltása vezetett el a második nyilvánosságnak nevezettett magyar szamizdat létrejöttéhez. De a nyolcvanas évek elején ezt a veszélyt igazán még nem látták a vezetô elvtársak, akik érdekes módon elôszeretettel elvtársazzák egymást ma is, amikor a hajdan történtekrôl beszélnek, sôt bizonyos bensôségességgel teszik ezt, hogy azt ne mondjam, nosztalgiával; egyszóval féltek, intézkedtek, retorziókat alkalmaztak, de legfôbb eszközük mégis a politikai mágia volt: úgy gondolták, ha elkerülik a dolgok nevén nevezését, akkor azok nem is történnek meg: a „hadiállapot" kifejezésben például az irritálta ôket - ahogy most Berecz János, egykori KB-titkár elmondja -, hogy abból „úgy tunt volna", a lengyel párt hadat üzent a társadalomnak. Érthetô a probléma, hisz pontosan errôl volt szó. Ahogy Kádár fogalmazott Pozsgainak az aligai üdülôben: „Tudja, ebben az a legrosszabb, hogy munkások csinálják, és még a vezérük is munkás."
      Tischler János, aki polonista és történész, s a rendszerváltás éveiben fejezte be egyetemi tanulmányait, elsô perctôl hivatásának érezte, hogy az újabbkori lengyel-magyar kapcsolatok kutatásával foglalkozzék, minthogy a pártállami idôk hivatalos politikája mindent megtett e hagyomány negligálásáért. Már a háború alatti lengyel menekültek befogadásával baj volt, hisz az túl jó színben tuntette fel a „Horthy-fasizmust", nem beszélve az 1956-os „ellenforradalom" lelkes lengyel támogatásáról, s tudjuk, ahogy teltek az évek, egyre több bajt hoztak e tekintetben is a hatalom birtokosainak fejére... Tischler elôször az ötvenhatos kapcsolatokat dolgozta fel, impozáns eredménnyel, majd nekivágott a Szolidaritás-korszaknak: ezen újabb kutatásainak gyümölcse az a Borenich Péterrel közösen készített háromrészes dokumentummusor, amely Hadiállapot címmel az elmúlt hét végén hangzott el a Kossuthon. A cím kissé félrevezetô, hisz Tischlert nem a lengyelországi események krónikája érdekelte, hanem a magyar kapcsolat, s nem is csak a hadiállapot kihirdetésétôl, azaz a Jaruzelski-puccstól, hanem voltaképp a Szolidaritás létrejöttétôl, sôt az azt megelôzô mozgolódásoktól: Kis János arról beszélt, hogyan járultak hozzá már a hetvenes évek végén Adam Michnik felismerései a magyar demokratikus ellenzék létrejöttéhez, Pákh Tibor arról, hogy miért csatlakozott a Podkowa Les´nában folyó éhségsztrájkhoz, amelynek tétje az egyik fô szamizdatos Mirosl/aw Chojecki kiszabadítása volt, Demszky Gábor arról, hogyan utazott ki Varsóba eltanulni a szamizdatkészítés mesterségét, Engelmayer Ákos és Szalai Attila pedig, hogy Varsóban élô magyarként hogyan kapcsolódtak be a mozgalomba, továbbá Csoóri Sándor, Kovács István, Kiss Gy. Csaba a Szolidaritással aktívan szolidaritást vállaló útjaikról, Konrád György a Magyar Írószövetség emlékezetes közgyulésérôl, amely épp a hadiállapot kihirdetésének napjaiban folyt stb, stb. Az egyébként igen ökonomikusan kezelt hatalmas anyag igazi csemegéje azonban az volt, hogy bevilágított a hatalom kulisszái mögé is (archív anyagok, az egykori vezetôk visszapillantásai), felidézve azt a lengyel-magyar hadiállapotot, amelyet a nyilvánosság kizárásával a nyilvánosság manipulálására hirdettek meg a magyar pártközpontban, s amelynek lényege a lengyelellenesség magvainak elhintése volt a társadalomban.
      A magyar kapcsolat felôl nézve, a Szolidaritás-korszak igazi drámája, hogy ez az akció - többféle tényezô összjátéka következtében - olyannyira jól sikerült, hogy máig a levét isszuk. Tischler és Borenich fô érdeme, hogy a maga összetettségében idézték meg ezt a drámát, amely egyébként a Kádár-korszak más hasonló történeteihez hasonlóan azt tanúsítja, nota bene van mit felejtenünk. Ôk ketten viszont - mint a történelmi dokumentumok és a történelmi tudat elkötelezettjei - azt mondják: Ne felejtsetek! Ne akarjátok letagadni önmagatok elôtt, hogy bedôltetek a hatalmi demagógiának - és még kevésbé, hogy voltak köztetek olyanok, akik nem dôltek be, s akkor is tudták, hogy a lengyelek nem lustaságból sztrájkolnak és nem a magyar hentesboltokban tornyosuló húsra fáj a foguk, hanem - ott és akkor - a mi utunkat is egyengették a késôbbi rendszerváltás felé.
      Az már csak a ráadás, hogy ezek az „olyanok" ma a politikai paletta nagyon eltérô hatalmi zónáiban lelhetôk meg, de épp ez lenne a lényeg. Hisz bármennyire megváltoztak is a játékszabályok, ma is van hatalmi demagógia és van ellenzéki szerepkör, sôt még a most megidézett múlt árnyéka is ránk vetül, de a történelmi távlat arra való, hogy belássuk: az igazi határvonalak nem feltétlen a pártérdekek mentén húzódnak, sokkal inkább a nyíltság és a dolgokat elmismásoló szólamok, az üldözöttekkel szolidaritást vállaló bátorság és a gyors amnéziába burkolózó nyúlszívuség között.

(Hadiállapot. A lengyel válság és Magyarország, 1980-ban, '81-ben és '82-ben. Borenich Péter és Tischler János dokumentummusora, I-III. - Kossuth)