Ómami a szepesi alispánnak, azaz a vármegye ténylegesen első emberének volt a lánya (az örökös főispáni tisztség tituláris volt). Ezen a vidéken, ahol egymás mellett éltek a németek, azaz cipszerek, szlovákok, magyarok, lengyelek, zsidók, ruszinok, cigányok, dédapám volt a magyar állam legmagasabb rangú képviselője. Ómami egyszer elmesélte nekem, hogy kislány korában, még iskolába sem járt, édesapja elvitte valamilyen ünnepségre, ahol egy gyönyörű dalt énekeltek. Megkérdezte édesapját, m ez a dal? S a legmagasabb rangú magyar hivatalnok így válaszolt: ez kislányom a magyar himnusz. Ómami, aki akkor öt-hat éves lehetett, kijelentette: Én magyar akarok lenni. Ő választott. Ilyen viszonyok uralkodtak a XIX. század utolsó évtizedeiben a Magyar Korona ezen a táján, ahol állítólag erőszakos magyarosítás folyt.

Számomra Szepesség nem csak a családi és nemzeti legendák, gyermeki álmok, a Tátra, a Jókai, Mikszáth, Krúdy megörökítette, történelmi hagyományok birodalma volt, hanem egyben – talán kissé – túlidealizált szűkebb pátriám is, a teljes harmónia, a nyelvi és nemzetiségi tolerancia földje – odahaza dédnagyapáméknál magyarul és németül beszéltek, tudtak szlovákul és értettek lengyelül.

Honvágyam volt e meseország iránt, bár azért tudtam, hogy az általam megszépített idilli állapotok 1918-cal véget értek Nagyapám, Engelmayer Ödön a késmárki járás főszolgabírója volt. A Csehszlovák Köztársaság létrejötte után németnek vallotta magát, azért, hogy ne kelljen elhagynia szűkebb hazáját, otthonát, hogy segíteni tudjon az ottmaradt magyaroknak... 1939-ben, a „független” Szlovákia kikiáltása után újra magyarnak vallotta magát, mert akkor ez nem fenyegetett kiutasítással. Megmaradt tisztségében, s deklarált antiszemitaként mentette a szepesi zsidókat és cigányokat. Hála Istennek nem érte meg a „felszabadulást” – a Vörös Hadsereg és a csehszlovák egységek késmárki bevonulásának napján hunyt el.

Nagynéném férje szepesi német volt. Odahaza németül beszéltek, 1939-ben természetesen németnek vallotta magát. 1944-ben, amikor a németek teljesen birtokukba vették Szlovákiát, fiát, mint volksdeutschot behívták a Waffen SS-hez. A fiú a Tátrába menekült, ahol vadásztak rá a szlovák, lengyel, szovjet partizánok, no és természetesen a Gestapo és az SS is. Időközben kirobbant a szlovák nemzeti felkelés, ez, tovább súlyosbította az amúgy is szinte reménytelen helyzetét. Végül is, hogy mentse az életét, önkéntesnek jelentkezett egy Wehrmacht egységnél. Harcolni csak egyszer harcolt, 1945-ben, Prága közelében a vlaszovisták, azaz Hitler korábbi orosz szövetségeseinek oldalán, akik a német megszállók ellen fegyvert fogó prágai felkelők megsegítésére siettek.1956 nyarán végre kaptam útlevelet, vízumot és kerékpáron útnak indultam – telve reménnyel, várakozással, szorongással. Még sikerült nyomára bukkannom annak a hajdani, lassan eltűnő, széteső világnak. Izgalmas kaland volt. De a legcsodálatosabb élmény – a műemlékek, a Tátra, az irodalomból ismert történelmi helyek mellett – első találkozásom Ómamival volt. Hatéves korom óta leveleztem vele, úgy, hogy nem ismertem. Rendkívüli asszonyt, vagy inkább hölgyet ismertem meg – művelt, intelligens, bölcs, sugárzott belőle a jóság, a megértés, s hajlott kora és betegsége ellenére szép. Súlyos betegként, részlegesen megbénulva 1946 óta nem tudta elhagyni otthonát. Szenvedett, de mindig talált vigasztaló szavakat azoknak, akiknek erre szükségük volt... S hányan és hányan keresték fel bajukkal, panaszaikkal. Ő, aki a lublói várban született, most magányosan lakott egy szobácskában, megfosztva a családi emlékek, bútorok személyes tárgyai nagy részétől (1945-ben széthordták) de sohasem hallottam panaszkodni. Derűvel, teljes megértéssel., harag, gyű1ölet, irigység nélkül figyelte az őt körülvevő új világot. Szemlélte, figyelte, míg el nem vesztette látását, de még akkor is képes volt hosszasan beszélgetni például az absztrakt művészetről, bár sohasem látott ilyet. csak a rádióból hallott róla. 1968-ban, a prágai tavasz idején, nála – aki elméletileg ismerhette volna Napóleon fiát (ha a reichstadti herceg nem hal meg fiatalon, és Ómami ilyen körökben forgott volna), aki túlélte az I. és II. világháborút, Lenint, Hitlert, Sztálint, hazájának feldarabolását, s végül megérte, hogy az ember elérte a Holdat – tehát nála, az ő szobájában hímezték a késmárki szlovák, német, magyar asszonyok a Dubčeknek és Svobodának szánt zászlót. 1972-ben hunyt el. Majd az egész város elkísérte utolsó útjára. A helyi kommunista hatalom megtiltotta, hogy magyarul vegyünk tőle búcsút. Az unokák, dédunokák között talán még hárman sem voltunk, akik értették az Ómamit búcsúztató sz1ovák nyelvű szentbeszédet. Halálával nem csak egy korszak zárult le örökre, hanem darabokra hullott mindaz, ami közeli pátriámból még megmaradt.

Szűkebb hazám iránti szeretetem jeléül, Ómami, szüleim és egész családom emlékére – maradjon utánuk valami ezen a földön – adományoztam Nedec várának a Lengyelországban harminc éven át felkutatott, gyűjtött, vásárolt magyar tárgyú műgyűjteményemet.

Ülök a nedeci vár kiugró bástyáján, bámulom a horizontot megtörő völgyzáró gátat, a nemrégiben feltöltött víztárolót. Hallom Ómami hangját, aki nem sokkal halála előtt megvallotta, hogy egy valamit szeretne még az életben: fenyők között sétálni. Eszembe jut 1956 nyara, a Késmárkot ás a Tátrát elválasztó, vagy talán inkább összekapcsoló fenyves, amelyen át toronyiránt gyalogoltam a Lomnici csúcs felé. Ilyen erdőben azóta sem jártam. Soha többé nem éreztem ilyen teljes békességet, derűt, boldogságot, sohasem voltam többet ilyen közel Istenhez.

Ez az erdő már nem létezik. A hatvanas években kiirtották, helyét bevetették kukoricával, de a kukorica nem engedett gyökeret, a tavaszi olvadások lemosták a földet, erózió – szaharai táj a Tátra tövében. Lelki szemeimmel látom a szétvert és pusztuló műemlékeket, az ocsmány panelházakat a festői városkák és utcák helyén. Látom a gazzal benőtt és szinte már fellelhetetlen zsidó temetőket, a beomlott sírhantokat, a sírkövekről lassan eltűnő neveket – nem csak őseimét, hanem sok-sok cipszer, szepességi magyar nevét is. Ugyanakkor tudom, hogy vannak csodálatos, védett nemzeti parkok, tudom, hogy az utóbbi években sok minden megváltozott, tömegesen restaurálják a műemlékeket, hogy a mai Késmárkot nem lehet összehasonlítani a hatvanas, hetvenes évek Késmárkjával. Nincs már itt senkim, bár vannak szlovák barátaim és tudom, hogy újra működnek a cipszer szervezetek, kísérletek történnek a szepesi tudat felélesztésére. Egyike vagyok a családban az utolsóknak, akik még emlékeznek arra letűnt világra. Ómami déd- és ükunokáinak már nincs közös nyelvük, hacsak nem az angol. Szétszóródtunk az egész világon: Magyarország, USA, Lengyelország, Argentína, Szlovákia, Ausztria, Kanada, Németország, Ausztrália, Tunisz. S sajnos tudom, hogy közülük már senki sem fogja érezni azt a szépet, bölcsességet és toleranciát, amit az a két szó rejt, amikor én, a magyar kinyitom reggel az ablakot és azt mondom: “Dobry luft”.

Ahogy a czorsztyni víztároló elnyelte örökre a Dunajec csodálatos völgyét Dẹbno és Nedec között, úgy süllyedt el gyermekkori. álmaim, vágyaim, a családi és történelmi legendák, a gazdag, toleráns, sok nemzetiségű és nyelvű szepesi kultúra Atlantisza. Mégis ez a vidék, bár részben elpusztult, megváltozott és most újra változik, a szűkebb hazám. Szeretném, ha Nedecen temetnének el őseim földjébe, két pátriám és szűkebb pátriám – a hajdani Magyarország, a mai Lengyelország és Szepesség-Spisz földjén.

Szepesség_térképgyűjtemény>>>