Ekkor alakult meg (azt hiszem, épp Grácia kezdeményezésére) a Lengyel Műfordítói Munkaközösség, aminek öten voltunk tagjai - szeniorként Mészáros Pista bácsi, Sienkiewicz magyar fordítója, Kemény Ferenc (1956 óta Norvégiában él), a sokoldalú Radó György, Grácia és jómagam mint a társaság Benjáminja.

A műfordítói kör tagjai részben egymás lakásán, részben a Lengyel Olvasóteremben találkoztak; ilyenkor megbeszéltük egymás újabb fordításait, beszámoltunk terveinkről. Grácia akkor már befutott fordítónak számított, igaz, főleg az akkoriban divatos "realistákat", Maria D±browskát és Igor Newerlyt fordította igényesen, szépen magyarra, és persze a versfordításban is "otthon" volt. Arról, hogy a dráma különösebben érdekelte volna, nem tudtam; később mint Mrożek egyik első magyar fordítója, ezen a téren is szép sikereket ért el. De hát volt az irodalomnak olyan területe, ahol Grácia ne működött volna eredményesen?

Ide kívánkozik néhány életrajzi adalék. Grácia eleve klasszika-filológus családból született, talán nem is tudott volna magának más pályát elképzelni. Édesapja, Kerényi Károly professzor, a görög mitológia kiváló tudósa, nagy hatású alakja volt a magyar szellemi életnek. 1943-ba Svájcba emigrált, és lett nemzetközileg ismertté németül és számos más világnyelven kiadott műveivel. Két lánya közül inkább Grácia lépett apja nyomdokaiba - ő is a görögökkel és a latinnal kezdte.

Ami a lengyelt illeti, azt Grácia egyrészről egy "véletlennek", másrészről viszont saját lelkes, naiv hazafiságának köszönhette. Azzal, hogy részt vett a Magyarországon kevéssé jelentős antifasiszta ellenállási mozgalomban, egy egyetemi németellenes szervezkedésben, amiért (már 1944-ben, a márciusi német bevonulás után vagyunk!) nyomban letartóztatta a Gestapo. Gráciát, az akkor tizenkilenc éves diáklányt Auschwitzba deportálták; a felszabadulás Ravensbrückben érte. Auschwitz-Birkenauban kezdett lengyelül tanulni a fogoly lengyel lányoktól, akikkel megosztotta priccsét. Ehhez a táborörökséghez teljes életén át hű maradt; nyaranta, amikor rövid ujjú ruhát viselt, lehetett karján látni a betetovált fogolyszámot. Ennek az alapvető élménynek a szellemében Grácia mindig az üldözöttekkel, a kitagadottakkal, az elnyomottakkal volt szolidáris; még élete végén is, amikor törött gerinccel, ágyhoz kötötten még aláírta a Popieluszko atya orv meggyilkolása ellen tiltakozó magyarországi levelet. Igaz, emigráns apja miatt sokáig hátrányos megkülönböztetésben volt része, de Grácia sohasem törleszkedett a hatalomhoz, tisztességét, becsületét megőrizte mindhalálig.

Nem volt pedig könnyű élete. A társkapcsolatokban nem volt szerencséje: a legtöbb férfi túl intelligensnek, kékharisnyaszerűnek találhatta. Tudok egy fordítással foglalkozó férjről (ez magyar volt), akivel csak nagyon rövid ideig éltek együtt. Ettől függetlenül Grácia nem volt boldogtalan - a munka töltötte be életét, no meg a barátok. Termékeny és sokoldalú műfordító volt, írói ambíciókkal: írt kisprózát és verset, szabálytalan műkritikát és tudósítást a lengyelországi pápalátogatásról. Két verseskötete jelent meg, közülük az 1968-as Azonosulások a jobbik, de még ebben is vannak szentimentális, önsajnálattól csöpögő versek. Hogy őszinte érzés ihlette őket? Bizonyára. De ha formailag tudott is Grácia elfogadható modern verset írni, azért nyilvánvaló, hogy nem ez volt az igazi műfaja. Akkor már inkább a sokféle kispróza, annak is inkább a lengyel tárgyú része, bár Grácia írt Cseh Tamásról is, meg Sándor Györgyről, elismerő sorokat. A kritika? Igen, írt egy könyvet lengyelül Varsóban, Miron Bialoszewski színházáról, Roman Taborski professzor volt a promotora. Ennek a címe: A költészet eltáncolása. Bialoszewski, az ún. "ötvenhatos hullám" egyik legfontosabb költője, kitalált magának egy költői kamaraszínházat. Ez kb. nyolc évig (1955-1963) működött, magának Mironnak és Ludmila Murawskának az előadásában, és nagy hatással volt az újabb lengyel színházra, Mrożekre, Różewiczre, azt hiszem még Tadeusz Kantorra is. Grácia látható elégtétellel írja egy helyütt: "Bialoszewski [...] pizsamában egyedül táncolja-énekli végig 1969 őszén D±browski téri lakásán egyik hosszabb darabját. Nekem, illetve hármunknak..."

A Miro képeire emlékeztető Miron volt Kerényi Grácia nagy fordítói szerelme és találata. Ez a különös észjárású, nyelvromboló-nyelvújító, szófacsargató költő és író meg is szerette kedvesen erőszakos hódolóját és fordítóját; több írásában szerepel egy bizonyos "Gracja-Węgierka" (magyar Grácia), többnyire humoros szövegkörnyezetben, valahogy bensőségesen. Grácia egyszer engem is elcipelt Mironhoz, amikor éppen Varsóban jártam; rám a Mester nem tett különösebb benyomást, csak azon csodálkoztam, hogy délután kettőkor még lefüggönyözött szobában alszik - akkor mikor dolgozik? (Válasz: ahogy jön. Többnyire éjjel.) Grácia egy teljes kötetnyit fordított-fordíttatott Weöres Sándorral Mironból, ez volt a Micsoda szerencse című kötet, ahol remekül sikerült Bialoszewski metanyelvének átültetése magyarba. De Gráciának köszönhetjük Bialoszewski legnépszerűbb prózai művét is magyarul, a Naprajongók ünnepe címen megjelent emlékezést az 1944-es varsói felkelésről. A legtöbb könyvet a felkelésről vagy a benne részt vevő katonák, vagy a történészek írták, s mindaddig, ami Miron papírra nem vetette, hiányzott egy civil beszámolója arról, milyen is volt ez a felkelés, amelyben (mellesleg) tízszer annyi polgári lakos pusztult el, mint lengyel harcos. Ennek a könyvnek van levegője, mert Mironnál jobban kevesen ismerték Varsót - azt a régi Varsót, ami a romok alatt maradt.

De soroljuk tovább, ki mindenkit fordított még Grácia. Mrożeket akkor, amikor nem hogy ez a szerző nem volt Magyarországon "divatban" - előadni is alig lehetett, esetleg valahol egy eldugott kis vidéki színházban. Mrożek persze később Párizsban telepedett le, de addigra már világhírű volt, nem lehetett ignorálni. Odojewskit is Grácia fordította, ő is lelépett 68 után. Jan Kott is kinnmaradt. Andrzejewskit pedig pár évig feketelistára tették Varsóban. Egyszóval az élő lengyelek közül Gráciát szinte mágneses erővel vonzották azok, akiknek előbb-utóbb meggyűlt a bajuk a kommunista rendszerrel.

A lengyel költők közül - és Grácia a romantikus Slowackitól a legfiatalabbakig igen sokat fordított - különösen sikerültek Szymborska-, Woroszylski- és Ewa Lipska átültetései. A költői prózájú elbeszélők közül már említettem Odojewskit (Menedék-sziget) címen fordította a Wyspa ocalenia című regényét); Jacek Bocheński is azok közé tartozott, akiket kedvvel fordított. Persze Bocheński Isteni Juliusza is beleillik a korábban említett "rendszeringerlő" modellbe - ő klasszikus példákon bizonyítja, hogy "nincsen új a nap alatt", a totalitariánus megoldások időtlenségét, univerzalitását. Gondolom, Grácia klasszika-filológiai műveltsége is segített a fordításban (különben görög drámákat is fordított, azt hiszem, azokat is nagyon jól). Érdekes módon Zbigniew Herbertet, akinél szintén megvolt a klasszikus háttér, Grácia nem kedvelte annyira, levelezésünkben felbukkan a véleménykülönbség: ki a fontosabb költő, Bialoszewski-e, vagy Herbert? és egy-egy Herbert-sor értelmezésén is vitába keveredtünk. Szerencsére a szerzőt mindketten jól ismertük, s így meg lehetett tőle kérdezni (akkor még), kinek van igaza.

Azt viszont aránylag kevesen tudják Magyarországon, milyen hatalmas munkát végzett Grácia a másik oldalon, "választott szülőföldjén", a Visztula partján. Számos jó lengyel költőt ösztönzött magyar versek fordítására, akár "halacskából" (rybkának hívják lengyelül a nyersfordítást), akár úgy, hogy az illető még magyarul is megtanult egy keveset. Készült a hetvenes évek elején Varsóban egy nagy magyar költői antológia, egy kisebbfajta Hét évszázad. Ezt Csapláros István, Andrzej Sieroszewski és Grácia szerkesztette. A két egyetemi ember is megtette a magáét, de talán nem tévedek, amikor úgy vélem, Gráciának oroszlánrésze volt az antológia sikerében (Antologia poezii węgierskiej, PIW, Varsó, 1975.). Kitűnő érzékkel tudott "párosítani" embereket, kiválasztani a legjobb lengyel fordítót egy adott magyar szövegre. Így például a paraszti származású Tadeusz Nowakkal fordíttatott Aranyt és Nagy Lászlót, Miron Bialoszewskivel Weörest, Międzyrzeckivel Illyést. Sokan csak Grácia kedvéért "szálltak be" ebbe az 1975-ben megjelent, közel hatszáz lapos antológiába, és így lett az a magyar költészet első reprezentatív gyűjteménye lengyelül, amit majd még évtizedek múlva is haszonnal lehet föllapozni. (Ezért és egész életművéért Gráciát ki is tüntették - de csak a lengyelek...)

Sok közös lengyel barátunk volt Gráciával - az örökifjú Camilla Mondral mellett talán a legrégibb az a Wiktor Woroszylski, akinek 1956 október-novemberében írt Magyarországi naplóját éppen Grácia fordította magyarra és adta ki (úgy emlékszem, 84-ben) Krassónál, szamizdatban. Wiktor verseit mindketten fordítottuk - a politikailag "rázósabbakat" én a párizsi Irodalmi Újságnak, a líraiabbakat - amelyek otthon is közölhetők voltak - Grácia. Azóta Wiktor járt már többször az új, a rendszerváltás utáni Magyarországon, 1993-ban Nagy Imre emlékplakettet is kapott. Nem véletlen, hogy az ő rövid, bájosan önironikus versével zárom ezt az emlékezést barátunkra, két irodalom "kettős ügynökére" és nagykövetére, Kerényi Gráciára:

Magyarul

Valamelyik este
hirtelen
megszólaltam magyarul
Magam sem értem hogyan
de beszéltem
zengő hangon és vidáman
- Látja
mondta Grácia
- ez épp olyan könnyű mint
fiatalnak maradni
emlékeinket megóvni
visszatérni önmagunkhoz

---

Kerényi Grácia (Budapest, 1925. szept. 9. – Budapest, 1985. ápr. 7.): költő, műfordító. ~ Károly klasszika-filológus és Stamberger Erzsébet tanár leánya. A Pázmány Péter Tudományegyetemen 1943-ban kezdte meg tanulmányait m.-latin-görög szakon. Németellenes propagandát fejtett ki hallgatótársai körében, ezért a Gestapo 1944 áprilisában letartóztatta. Politikai fogolyként megjárta Auschwitzot, fogolytársaitól ott tanult meg lengyelül. Hazatérése után folytatta tanulmányait, 1948-ban szerzett tanári diplomát. Rövid ideig tanított, később az Országgyűlési Könyvtárban dolgozott, majd az ELTE (Eötvös Loránd Tudományegyetem) Lengyel Intézetében volt gyakornok. Kezdetben műfordításai jelentek meg különböző lapokban, majd saját költeményei is. A 60-as években felváltva élt Varsóban és Budapesten. Számos magyar költő versét fordította lengyelre, ezek antológiákban jelentek meg. Verseket, novellákat, esszéket, tanulmányokat publikált magyarul és lengyelül. 1980-ban a lengyel Pen Club műfordítói díjat adományozott neki. A 80-as évek elején részt vett mind a lengyel, mind a hazai ellenzéki megmozdulásokban. – Művei: Azonosulások (Összegyűjtött versei, Budapest, 1968); Odtancowywani poezji czyli dzieje teatru Mirona Bialoszewskiego (Krakkó, 1973); Antologia Poezji Wegierskiej (Varsó, 1975); Topografia (versek, esszék, interjúk, Budapest, 1975); Utazások könyve (Budapest, 1977); Csupa boldogság (kisr., Budapest, 1977); Testnek feltámadása (Budapest, 1982); Dalok könyve (Budapest, 1982); Nálunk a málnabokrok (Budapest, 1985). – Irod. Balassa Péter: Egy lélek topográfiája (Vigilia, 1982. 5. sz.); Dobos Marianne: A Vigilia beszélgetése ~val (Vigilia, 1982. 7. sz.); ~ emlékezete. Gömöri György (Irod. Újság, 1985. 16. sz); Haas György (Katolikus Szle, 1985. 3. sz); Hegyi Béla (Élet és Irod., 1985. 3. sz.); Pályi András (Nagyvilág, 1985. 7. sz.); Csisztay Gizella: ~ utazásai (Kapu, 1989. 12. sz.); Viktor Woroszylski: Grácia (Hitel, 1989. nov. 29.).