986-987 táján Bátor Boleszló elűzte magyar feleségét újszülött fiával, Veszprémmel együtt; az asszony hazatérve valószínűleg a fejedelemnő veszprémi udvarába került. Veszprém herceg két helységnek adott nevet. Mindenekelőtt róla nevezték el Veszprém várat. Megjegyzendő, hogy a püspökség székhelyét 1002-ben, a pannonhalmi alapítólevél írásakor még nem nevezték Veszprémnek de az 1009-i veszprémi és az 1018 után írt veszprémvölgyi oklevélben már e néven szerepel, tehát ekkorra a névhasználat kialakult. Minthogy a Szent István kori megyeközpontokat általában első ispánjukról nevezték el, és a Bezprim nevet egyedül ő viselte, csaknem bizonyos, hogy már fiatal korában a királynéi vár ispánja, sőt azzal is számolhatunk, hogy olyanféle, több megyére kiterjedő duxi méltóságot kapott, mint Csanád, Győr és Orci. A másik Veszprém nevű hely Zalavár és Dióskál közelében tűnik fel Árpád-kori oklevélben, s fekvése szerint a mai Zalaszentmártonnal azonos. Valószínű, hogy a herceg itt kapott szálláshelyet, s bizonyára egy ideig a zalavári udvar jövedelmét is élvezte. Ha uralma kiterjedt Zala megyére is, ez Varasdnál átnyúlt a drávántúli részekre is. Az István kori lengyel-magyar kapcsolatok történetét illetően éles ellentét van a XI. századi forrásokra támaszkodó magyar és a XIII. századi kompilációk vallomását alapul vevő külföldi történetírók között, akik szerint Bátor Boleszló elfoglalta és uralma alatt tartotta egész Felső-Magyarországot Esztergomig, Egerrel és a sárosi Sóvárral együtt.

Ha e kérdésben tisztán akarunk látni, csak az egykorú források vallomásából indulhatunk ki, szem előtt tartva a német-lengyel viszony alakulását, amelyhez képest a magyar-lengyel viszony csak mellérendelt jelentőségű volt. A német-lengyel háború, mely megszakításokkal 1003-tól 1018-ig tartott, lényegében a mai Szászország, Szilézia, Cseh- és Morvaország birtoklásáért zajlott. Az itt lakó szláv törzsekre a németek a IX. század óta terjesztették ki uralmukat: az Elba és Odera között lakókra rákényszerítve a német Mark-organizációt, a többieket pedig igyekezve hűbéri függésben tartani. Megjegyzendő, hogy e vitatott területek lakossága nem lengyel volt, de a terjeszkedő lengyel Piaszt-dinasztia ki akarta terjeszteni uralmát a szomszédos szláv törzsekre, s a német királyok többnyire hajlandók voltak a Piasztok uralomkiterjesztését elismerni, ha a lengyel fejedelmek elismerik a német uralkodót hűbéruruknak. Bátor Boleszló függetlenségi törekvéseivel szemben pedig II. Henrik többnyire e szláv népekre (csehekre, dalemincekre, ljuticokra, vendekre) támaszkodott, akik, ha a két rossz között kellett választaniuk, gyakran inkább választották az univerzális igényű "római" impériumot, mint a fiatal terjeszkedő lengyel államot.

Sajátos helyzetük volt e népek sorában a morváknak. Morvaország, amely 896 után elvesztette hódítmányait, 902-ben magyar uralom alá került. 955 és 965 között felső részére Olmütz központtal csehek terjesztették ki uralmukat, míg a Bécsi-medence felé eső része - ahol régi központjai voltak - magyar uralom alatt maradt 995-ig, amikor Géza a Morva folyótól nyugatra eső részről lemondott a bajor mark számára, a Morvától keletre eső sávot, fel Uherské Hradistéig pedig megtarotta, mint a magyar állam határvidékét, s talán ő volt az, aki e terület Sasvár körüli vidékére, mely 1918-ig magyar uralom alatt maradt, székelyeket telepített. A cseh, bajor és magyar uralmat egyaránt gyűlölő morvák tüstént Bátor Boleszlóhoz csatlakoztak, amint ez III. Ottó halála után megkísérelte a nyugati szláv törzseket hódoltatni.

A német-lengyel harcok a cseh belviszályból robbantak ki. A rémuralmat gyakorló III. Boleszláv ellen 1002-ben felkelés tört ki, miután öccsét, Jaromirt kiheréltette, a másikat Ulrikot halálra szánta, s ezek Bajorországban kerestek menedéket.

 A csehek által behívott trónkövételőkkel szemben III. Boleszláv a lengyel fejedelem segítségét kérté. Bátor Boleszló 1003-ban vissza is helyezte cseh védencét, de néhány hónap múlva megvakíttatta, és trónját Prágában maga foglalta el, majd Meissen vára alá vonult, hogy megadásra bírja. Ehhez járult, hogy 1003-ban 1I. Henrik ellen lengyel támogatással fellázadt saját öccse, Bruno és Babenberg Ernest őrgróf, s mikor ezeket a király csatában megverte, Bátor Boleszló prágai udvarába menekültek. Bruno még idejében, 1004-ben átjött Magyarországra, s Gizella és István közbenjárásával bocsánatot nyert a királytól.

Henrik 1004-i hadjáratával kiszorította Csehországból a lengyel fejedelmet, és a Psemiszlida Jaromirt ültette vissza trónjára, majd 1005-ben Poznanban Bátor Boleszlót békére és hódítmányai feladására kényszerítette. A legcsekélyebb nyom sincs arra, hogy a német-lengyel harcok itt vázolt első menetében Magyarország érintett fél lett volna, sőt Bruno herceg átjövetele Bátor Boleszló prágai udvarából István udvarába határozottan arra mutat, hogy Boleszló és István között nem volt hadiállapot.  Boleszlónak nem állt érdekében, hogy ellenfelei számát a magyarokkal növelje, István pedig nem adott segítséget II. Henriknek, amiben következetes békepolitikája mellett az is szerepet játszott, hogy 1003-ban Gyula ellen vezetett hadat és az Ajtonnyal való leszámolás előtt állt. II. Henrik 1007-ben indított másodszor hadat a cseh és elbai szláv ügyekbe beavatkozó Boleszló ellen, de Szászország felől támadó serege kikapott, és Boleszló az Elbán túli gauokat elfoglalta. Ezért Henrik még ez év végén Istvánhoz küldte követségbe öccsét, Bruno püspököt, valószínűleg a lengyelek elleni háborúba való bevonás végett. Bár István 1008-ban még az Ajtony elleni háborúval volt elfoglalva, éppen e háború következményeként sodródott a lengyelellenes táborba. Prokuj-Gyula ui. a hadjárat után, Csanád hadvezér előnyben részesítése miatt vérig sértve, átszökött Boleszlóhoz. Nyilván híreket vitt a német-magyar tárgyalásokról, és Boleszlót István ellen ingerelte. Gyula átállásának ideje 1008-ra vagy a következő évre tehető. 1009 azonban még a béke éve volt Magyarországon, mert ekkor történt meg Azo pápai legátus jelenlétében a magyar egyházmegyék, közte Esztergom és Eger határainak megállapítása. 1010 tavaszán indított II. Henrik egy újabb erőmutogató hadjáratot Szászországból Sziléziába. Ezt követően a lengyel fejedelem távolról beavatkozott a cseh hercegek trónviszályába, végül, amikor 1013-ban hírt kapott Vlagyimir kijevi fejedelem ellene való készülődéséről, békét kért Henriktől, és Merseburgban a hűségesküt megújította. A harmadik német-lengyel háború, melyet az robbantott ki, hogy Boleszló ezúttal fia, Meskó révén ismét beavatkozott a cseh hercegség ügyeibe, 1015-től 1018-ig tartott. Henrik Odera menti hadjáratai, amellyel Boleszlót hűbéressé akarta kényszeríteni, eredménytelenek maradtak, s az 1018-i baufzeni békében kénytelen volt megelégedni azzal, hogy Boleszló Csehország és a meisseni grófság iránt táplált igényeiről lemondott. Ez a háború magyar szempontból azért érdemel figyelmet, mert ekkor értesülünk először Morva völgyi harcokról; 1015-ben Boleszló harcosai betörtek zsákmányolni a bajor Ostarrichi őrgrófságba, a későbbi Ausztriába, 1017-ben pedig Boleszló "morva vitézei" egy bajor sereget megleptek, továbbá Csehországban egy várat elfoglaltak. Mindkét évben Henrik osztrák őrgróf ellentámadása nyomta őket vissza. Ezek a támadások jelzik, hogy a lengyel hadszíntér ekkor áttevődött Morvaországba is; lengyelek és velük együtt morvák a Morva völgyén kétszer benyomulva a Dunáig pusztítottak. Boleszlónak az tette lehetővé Ausztria pusztítását, hogy kezére jutottak a Morva völgyi magyar határvárak. Ilyen volt Sasvár, feljebb pedig az Anonymus említette Sárvár (alighanem Holics-Újvár mellett) és Borona (valószínűleg Uherské Hradiste). Így a harmadik német-lengyel háborúnak előzménye lehetett Boleszló támadása, 1014-ben a magyar határvárak ellen, amiről Thietmar is az 1018-i ésemények kapcsán szól. Thietmar szerint Boleszlónak "volt egy nagy vára, ill. városa (urbs, civitas) saját országa és Magyarország végein, melynek őrzését Prokuj főúrra, a magyar király nagybátyjára bízta, kit a király székéből, úgy, mint most, régebben is elűzött. István király nagylelkű volt vele szemben, és ezért az Isten igazi győzelmet adott neki a fent említett váron, úgy, mint a többieken". Ez a győzelem pedig 1018 előtt történt. Mint láttuk, Gyula az Ajtony-hadjárat (1008) után pártolt át Boleszlóhoz. Annak, hogy Boleszló 1013 előtt Magyarországot megtámadta volna, semmi jele. Ráadásul 1013-ban Boleszló hűséget fogadva Henriknek, helyreállította a régi viszonyt, s ez egy esetleges magyar-lengyel konfliktus esetén ugyanilyen békével járt volna. Henrik A itáliai hadjárata és levonulása Rómába császárrá koronáztatása végett (1013-14) kedvező helyzetet teremtett Boleszlónak Morvaország és a magyar határvárak elfoglalására, s így érthető, hogy a régi morva központok tövében épült magyar várak és talán Trencsén kezére jutottak. Hogy melyik várat bízta Boleszló Gyulára, biztosan el nem dönthető kérdés. Pauler Gyula kérdőjellel Trencsént vetette fel, míg Robert Holtzmann a Kárpátokon túl fekvő Teschenre gondolt. Mivel Gyula akkor kapott kormányzásra egy nagy váras helyet, amikor Boleszló még nem keveredett harcba Istvánnal, Trencsénre alig gondolhatunk, inkább valamelyik nagy helyre az Északnyugati-Kárpátok előterében, Krakkó és a Morva középső szakasza között. Innen indított 1014-ben Boleszló Gyulával hadat a Morva völgyében fekvő magyar várak ellen, majd a magyaroktól elfoglalt Morva melléki várakból támadták a Dunáig terjedő vidéket, amíg István király Henrijc osztrák őrgróf 1017-i támadásával egyidejűleg vissza nem foglalta e várakat s Gyulát elűzte a határvárból. Ez az egykorú adatokból elég világosan körülhatárolható konfliktus a Bátor Boleszlót dicsőítő későbbi lengyel krónikákban csodálatosan felnagyítva tűnik elő. Gallus Anonymus, akire ura, III. Boleszló 1110-ben azt a feladatot bízta, hogy krónikájában Bátor Boleszlóról tíz fejezetben egy Szent lstván-legendaszerű magasztaló életrajzot s a végén egy verses dicshimnuszt írjon, egyebek között ezeket a költői kérdéseket teszi fel: "Vajon nem ő volt-e az, aki Moráviát és Csehországot leigázta; és Prágába helyezte fejedelmi székét?... Vajon nem ő győzött-e többször a magyarok felett, és egész területüket a Dunáig elfoglalta? A zabolátlan szászokat pedig annyi vitézséggel fékezte meg, hogy országuk közepébe, a Saale folyónál állította fel érc határjelét." Boleszló kb. annyi ideig birtokolta a magyar határvárakat, ameddig Prágában székelt, és kb. úgy terjesztette uralmát a Dunáig, mint a Saaléig. Gallus Anonymus költői túlzásai azonban alapot adtak még féktelenebb fantaziálásra. A XIII. századi, lengyel-magyar krónika, a középkori történetírás egyik legzavarosabb alkotása, amely az Attila és Árpád alakjából összegyúrt "Aquila" magyar király fiának mondja Kálmánt és unokájának Bélát, azt állítja, hogy Szent István "apósával", Meskó lengyel fejedelemmel a Dunánál állapította még a magyar határt Esztergomig, Egernél pedig a Tisza lett a határ, s ez a Tapoly folyónál felkanyarodott Sóvárig. Azt is állítja, hogy amikor Bátor Boleszló bejött, hogy Szent István "fia", Levente fejére tegye a koronát (!), a határain fekvő Sóvárra vonult vissza vadászni. Hogy Meskó még István trónra lépése előtt, Boleszló pedig Levente Magyarországra jövetele előtt meghalt, s ez utóbbi nem volt sem István fia, sem király, az ugyanúgy nem zavarta a szerzőt, mint számos mai történészt, aki erre alapítva rekonstruálta a XI. század eleji lengyel-magyar határt. Minderről azonban a XI. századi megbízható magyar források mit sem tudnak, és Boleszló állítólagos Dunáig és Tiszáig terjedő országában változatlanul úgy folyt az élet, mint előtte és utána. Az 1000 utáni években Lengyelországból "Pannoniába" jött és a zobori monostorba nyert felvételt Szent Zoerard-András és tanítványa, Benedek. Új hazájukban élték le életüket, s mindketten a Trencsén melletti Szkalkán remetéskedtek. István király adományozta a zobori monostornak Nyitra, Trencsén és a Vág mente vámjait, de ugyanekkor adta a pannonhalmi apátságnak egy Sala nevű úr is Vág menti uradalmát, "Deákit", hol utóbb a Halotti beszédet írták. Uralkodása első felében adományozta István Hont úrnak Esztergom megye Dunabalparti részén Csenke-birtokot, uralkodása második felében pedig Hont fiának, Bénynek a róla nevezett Bényt. A keleti részeken a király az egri püspökségnek adta egyebek mellett a hevesi Szurdokpüspökit és Gyöngyöspüspökit, Hécét Abaújvárnál és Zemplén vár szentmarjai vámját a faluval együtt. Ha ehhez hozzávesszük, hogy e területen az úri nemzetségek, mint pl. a Katapánok, Szemerék, Hont-Pázmányok és Abák ugyanolyan békésen birtokoltak, mint az egyházak, igazat kell adnunk a jeles osztrák történésznek, Heinrich Zeissbergnek, aki a lengyel-magyar krónikáról ezt írta: "A legesztelenebb keveréke meséknek, amelyben a Hartvik-féle István-életrajzból átvett részeken kívül még a nevek sem igen felelnek meg tényleg élt személyeknek." A 1018-i bautzeni békeszerződés lengyel-magyar vonatkozásban is békét teremtett, ami abból is kitetszik, hogy Bátor Boleszlót a béke után indított kijevi hadjáratán már 500 magyar lovas is kísérte. E segélycsapat magyarázatául szolgálhat, hogy István udvarából ez idő tájt tért vissza Lengyelországba Boleszló elűzött fia, Veszprém, aki utóbb, 1031-ben fivérét, II. Meskót elűzte, és rövid ideig uralkodott.

Nem tudjuk, hogy Veszprém herceg hazatérésével állhat-e kapcsolatban egy hozzá fűzhető templom sorsa. Mint említettem, Veszprémnek Zalavár mellett volt szállása, amiből nagy valószínűséggel következtethető, hogy ő birtokolta az itteni udvarházat, és ő építette újjá templomait. A Szent Adorján-bazilikát, mint kiváltságos királyi egyházat 1019-ben, a lengyel háború befejezte után szentelték fel. István királynak sokkal kedvezőbben alakult kapcsolata Nagy Vlagyimir kijevi nagyfejedelemmel (980-1015), aki az egész orosz földet egyesítette uralma alatt, és 988-ban felvette a görög rítusú kereszténységet. Mint az orosz őskrónika mondja: "...Volodimer... békében élt a szomszédos fejedelmekkel... a magyar Istvánnal... béke és szeretet honolván köztük."  Ennek a jó viszonynak a jelentősége akkor nőtt meg, amikor Boleszló elzárta a Lengyelországon át keletre vezető utat, és az első német-orosz összefogás létrejött - más út nem lévén - magyarországi közvetítéssel. A kijevi nagyfejedelem harci készülődése 1013-ban Boleszlót arra késztette, hogy nyugat felé békét kössön, és kelet felé a németekkel szövetséges Oroszországot megtámadja.

 Vlagyimir halála után, 1015-ben a legidősebb Rurikida, Szvjatopolk lépett trónra ki úgy akarta Oroszország felett az egyeduralmat megszerezni, hogy a különböző tartományokba kihelyezett öccseit eltéteti láb alól. Borisz és Gleb megöletése után a harmadikat, a bizánci császárlány szülte Szvjatoszlávot Magyarországra való menekülés közben vágatta le. Megtudva ezt negyedik fivére, Jaroszláv, Novgorodból nagy sereggel vonult ellene, megverte besenyőkkel erősített hadát, és elűzte Kijevből mire Szvjatopolk apósához, Boleszlóhoz menekült. Jaroszláv 1016-ban II. Henrikkel kötött szövetséget, nyilván ezúttal is István király közvetítésével, s mikor Henrik 1017-ben Sziléziába nyomult, kelet felől támadta Lengyelországot. Bár az 1018-i bautzeni béke után Boleszló bevonult Kijevbe és Szvjatopolkot trónra segítette, 1019-ben Jaroszláv újból győzedelmeskedett, és 35 éves uralma alatt a magyarokkal mindvégig baráti viszonyt tartott fenn.

[Györffy György: István király és műve, Bp.1977, 276-284.]