Elképesztő, fölháborí­tó, hogy vannak honfi­társak, akik csak ak­kor boldogok, ha rosszat mondhatnak a magyar múltra. Meg­jelent egy könyv, amelyben nem keve­sebbet állít a szerző: neki már 1956 január­jában megjósolta Kádár János, hogy 1956 őszén, központi irányítással ügynökök kirob­bantanak egy ellenforradalmat.

Mit jelent ez a szöveg? Először röhejes osto­baságot, hiszen amióta kommunizmus létezik, még a múltat sem tudták előre látni a nép nagy „tanítómesterei", nemhogy a jövőt Másodjára, figyelmeztetés: te hülye magyar, ne töltsön el büszkeség, mert ami tisz­tességes volt életedben, azt is ellen­ségeid követték el, helyetted. Har­madjára, aki ilyesmit állít, az bi­zonnyal nem volt kinn az utcákon és tereken 1956. október 23-án, mi több, nem itt élt Magyarországon, vagy ha mégis, fülét, szemét beta­pasztották vörös agyaggal.

Mire alapozom e nézeteimet? Sok ezer éves tapasztalatokra. A legritkábban törtek ki ese­mények váratlanul a történelem folyamán, pat­tantak ki, mint Pallasz Athéné Zeusz fejéből. A történelem mindig bonyolult és összefüggő fo­lyamatok szövevénye. Nos, 1956 is bonyolult és ellentmondásos folyamat végeredménye volt, mi több, ama dicsőséges két hét is folya­mat, változás, következménysorozat. Aki ezt le akarja szűkíteni egy központilag irányított pro­vokációra, az enyhén szólva tudatlan, ponto­sabban szólva: rosszhiszemű hülye.

De nem is ezért írom én e sorokat Manap­ság illik elfelejteni, hogy mi volt 1956 közvetlen oka? Több egyetem egyszerre szervezett szim­pátiatüntetést a lengyelek mellett Ma is őrzöm falamon, üveg alatt, bekeretezve azt a kis len­gyel zászlócskát, amit egy műegyetemi, hallga-tónő tűzött zakóm hajtókájára. Az első jelsza­vak is a lengyel-magyar barátságról szóltak. Közös múltunkat, közös barátságunkat ünne­peltük, aminek a szabadság, a függetlenség volt a kovásza. A lengyel-magyar barátság él­tetése már előrevetítette a nyűt lázadás lehető­ségét, mert ez a két nép közötti kapcsolat 1945 után antikommunista tartalmat nyert Nem vé­letlen, hogy az 1956-ot leverő ellenforradalmi kormányzat szépen, lassan, komótosan kiirtot­ta a lengyel-magyar barátság eszméjét a társadalomból. Most is kínos egyeseknek ez az ősi érzés, hiszen nekünk a lengyelek példaképe­ink voltak mindig, s a lengyel nemzeti oldal a minap megsemmisítő csapást mért a baloldal­ra, vagyis az ottani idegent szolgálókra.

Persze voltak közöttünk provokátorok, ut­cán és tereken is. Vártuk jöttüket, az egyete­mista csoportok szigorú, zárt rendben álltak, akit nem ismertünk, elkergettük, a Kossuth té­ren is. Pontosan emlékszem: 25-35 év körüli férfiak voltak, ismertetőjelük a vadonatúj sárga cipő. Ők valóban provokáltak, Veres Péterbe belefojtották a szót, amint teherautó platóján állva ismét szólni akart, de őket, tettlegesség­től sem riadva vissza, az egyetemisták elker­gették. Ennek a sárgacipős provokációnak volt a következménye, hogy néhány nappal ké­sőbb a Nagykörúton elkaptak egy ávéhás főhadnagyot sárga cipőben és lámpavasra akasztották.

De 1956 előzménye volt minden aljasság, amit 1949-től elkövettek a kommunisták. A Petőfi körök, s az egyetemi szervezkedések is. A Történelmi levéltárból kikértem a rólam szóló ügynökjelentéseket, köztük az egyik Jeljegyzés" 1959. Június 15.-én arra a kérdésre született „Mond­ja el, hogy az egyetemen kik vettek részt aktí­van ellenforradalmi tevékenységben!"

Előre megmondom, nagyon sokan. Olyan nagyon sokan, hogy ahhoz képest egy esetle­ges, néhány tucat emberből álló belügyes-ávéhás provokáció legföljebb lószellentés volt a nagy magyar alföldön.

1956 tudatosan szerveződött, indult, de föl­keléssé, fegyveres harccá alakulása a történel­mi eseményekre oly jellemző hógolyó-effektus volt A kormány tétovázása, negyedóránként egymásnak ellentmondó engedélyei és tiltásai 23-a kora délutánján, 12 és 14 óra között azt igazolja, hogy nem volt semmi előkészítő pro­vokáció. Még aznap este Gerő sem tudta, mi­tévő legyen, hülyeségeket nyilatkozott, ez volt az igazi provokáció és Nagy Imre is zavarban volt, amikor kihozták a térre. Három momen­tum gerjesztette tettlegességgé a békésnek in­duló szimpátiatüntetést, amikor elvonultunk az ÁVH székház előtt, amikor a Kossuth téren hallottuk a Gerő-beszédet, és amikor kilőttek a rádióból. Ennek első halottja egy kecskeméti barátom volt, akit golyó talált el, olyan helyen, hogy csak onnét jöhetett a lövés.

Én pedig provokátoroknak azokat tar­tom, akik 49 év után megpróbálják gyalázni a szabadságharc emlékét.