Hetedikén délelőtt valaki kiáltotta a folyosón: "Magyarok, segítsetek! Én kiszaladtam és a kapunál mondták a fiúk, hogy a Levéltár – egy hatalmas épület a Bécsi kapunál – lángokban áll és segíteni kell, mert a magyar kultúra, az irodalom kincsei égnek." Kértek, hogy menjünk menteni ezeket a kincseket. A kollégiummal szemben állt egy harckocsi, csövével felénk, de mégis kimentünk vagy húszan és futottunk a Levéltár épületéhez. Felfutottunk a felső emeletekre, ott volt a tűz. Kívülről csak füstöt lehetett látni de belül már lángolt. Polcok, polcok, tele régi írásokkal... Mi azokban a termekben, amelyek égtek, levettük a polcokról a könyveket, iratokat és futottunk ezekkel a folyosóra ki, hogy minél messzebb legyenek a tűztől. Mikor már nem lehetett tovább maradni egy terembe, átmentünk a másikba. Ha jól emlékszem, később a tűzoltóság is jött. Arra emlékszem, hogy nagyon párás lett a levegő, alig lehetett belélegezni. Meleg volt. Négy – öt órát lehettünk ott. Mikor visszamentem a diákszállóba, fáradt voltam, piszkos voltam, szédültem – szinte apátiába estem – és csak egy vágyam volt, hogy lefeküdjek. Számomra ezek voltak a forradalom utolsó pillanatai. 12–éig tartózkodtam Budapesten.