A LENGYEL-MAGYAR BARÁTSÁG HONLAPJA
A LENGYEL-MAGYAR BARÁTSÁG HONLAPJA
Menü
 
TÖRTÉNELEM
 
EGYHÁZ
 
KULTÚRA
 
TUDOMÁNY
 
EMBEREK, TÁJAK (feltöltés alatt)
 
INTÉZMÉNYEK
 
CIVIL SZERVEZETEK
 
EGYÉNI OLDALAK
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
>SZOLIDARITÁS
>SZOLIDARITÁS : Kis visegrádi szolidaritástörténet

Kis visegrádi szolidaritástörténet

*LETTRE INTERNATIONAL, 2003. TÉLI 51. SZÁM*  2005.04.12. 13:24

Mi hozta létre "Visegrádot" ¬ Csehország, Szlovákia, Magyarország és Lengyelország közösségét ¬, nem a rendszerváltás után, hanem még a kommunista időkben? Végtére is e közösségnek nem csak politikai, hanem társadalmi dimenziója is volt. De ma már ez egyáltalán nem magától értetődő, hisz e nemzetek egyre nagyobb közönnyel fordítanak hátat egymásnak. Mit veszítünk az elmúlt évek hozadékából? Mi marad kihasználatlanul? A Visegrád-Fesztivál keretében Andrzej Jagodziński kezdeményezésére 2002 októberében találkozót szervezett a KARTA Wrocławban Közös múlt ¬ közös emlékezet? címmel. Ezen olyan személyiségek vettek részt, akik nemcsak tudásukkal, hanem egész életútjukkal feleltek erre a kérdésre. A múltban sokan átléptek közülük a bennünket elválasztó határokon. E társadalmak nekik köszönhetően tudtak szót érteni egymással ¬ a hivatalos, ideologikus fórumok halott világán kívül. Az alább olvasható jegyzőkönyv nem ad pontos képet a kétnapos közös beszélgetésről; a kiválasztott hozzászólások részleteit sorba raktuk, az így kapott egységesített szöveget egészítették ki és autorizálták a dialógus résztvevői. (Z.Gluza)


Maciej KoĽmiński: A két világháború között és a II. világháború alatt Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország egymással szemben álló politikai táborokhoz tartozott. Ugyanakkor a „versailles-i rend” teremtette frontvonalak meglepően csekély mértékben feleltek meg az egymásról kialakított képnek és sztereotípiáknak, amelyek oly jellemzőek a térségre, különösen a kapcsolatokra.
A II. világháború után, a „jaltai-potsdami rend” jegyében országaink a győztes totalitarizmus uralma alá kerültek. Néhány év alatt kiderült, hogy amit egyesek (mint a lengyelek) „jutalmul” kaptak, azt másoknak (például a magyaroknak) „büntetésként” adták.
Mivel a Nyugat egészében véve passzív maradt, gondolni se nagyon lehetett semmiféle függetlenségi harcra ¬ egy esetleges közös fellépésről nem is beszélve. E folyamatok sosem voltak egészen szinkronban, az egyes szakaszok, egészen 1989 emlékezetes őszéig, sosem estek egybe több helyen, mint a "létező szocializmus" két országában; a hasonló hátterű vagy akár lefolyású események pedig más-más nemzeti formát öltöttek. Így például az 1953 májusában a cseh- és morvaországi városokban vagy az 1953 júniusában Berlinben történt események nem keltettek komoly társadalmi visszhangot a "testvéri" országok fővárosaiban.
A hatvanas évek vége előtt nem is volt semmiféle kapcsolat a "lázadók" között ¬ az 56-os lengyel és magyar október néhány résztvevőjének üdítő kivételével. A hetvenes évektől viszont már nem is csak személyes kapcsolatokkal számolhatunk.
Szimbolikus jelentőségű az a tény, hogy a két "Szolidaritás" (a Lengyel-Csehszlovák és a Lengyel-Magyar) alapító tagjai közt megtalálhatók az érintett országok első köztársasági elnökei, akik 1991. február 15-én aláírták Visegrádon a megfelelő nyilatkozatot. Az sem a véletlen műve, hogy azok közül, akik most jelen vannak a Wrocławi Egyetem Oratorium Marianumában, öten az immár demokratikussá vált három fővárosba akkreditált nagykövetek „első hullámához” tartoznak.

Engelmayer Ákos: A II. világháború alatt a magyarok a barikád túlsó oldalán álltak, de a lengyelekkel tisztességesen viselkedtek, a varsói felkelés alatt is. Lengyelek tízezrei találtak menedéket Magyarországon. Európában akkoriban csak néhány lengyel gimnázium volt, ezek egyike Balatonbogláron működött, egészen 1944-ig, a német megszállásig.
A sztálinizmus időszakában nem volt semmiféle kapcsolat Lengyelország és Magyarország között. De eljött 1953 ¬ Sztálin halála. Magyarországon kezdődik az olvadás, Lengyelországban letartóztatják Wyszynski prímást, továbbra is börtönben van Gomulka. 1956-ban megalakul a Petőfi Kör, egy nappal a poznani események után nagy vitát tartanak a sajtó- és szólásszabadságról, tízezrek hallgatják Budapest utcáin. Pár nappal később Szuszlov és Mikojan, az SzKP képviselői „ideológiai Poznannak” nevezték a vitát az MDP KB plénumán.
Negyedikes gimnazista voltam, 1956. október 23-án mentünk tüntetni. Azt hittük, orosz tankok veszik körül Varsót, ezért mentünk ki az utcára. A nap két legnépszerűbb jelmondata: „Minden magyar együtt halad, követjük a lengyel utat” és „Függetlenség, szabadság, magyar-lengyel barátság”. A tüntetés fegyveres felkeléssé alakult, ebben volt szerencsém részt venni. A remény e tizenhárom napja egész életemet meghatározta. Tudjuk, hogy végződött a felkelés.
Lengyelország egészen 1956 decemberéig az első helyen állt azok között az országok között, amelyek segítséget nyújtottak nekünk. Küldtek vért, pénzt, élelmiszert. Wiktor Woroszylski híres Magyarországi naplóját több nemzedék is olvasta Lengyelországban. 1956 decemberében két fiatalember megszökött a miskolci börtönből. Szlovákián át eljutottak egészen a lengyelországi Szczawnicáig, ahol le akarta őket tartóztatni az ávó és az NKVD. A helyi lakosság fejszével védte meg a menekülteket!
1956 után Magyarországon nagy szimpátiával tekintettek a lengyelekre. Nekünk Lengyelország nyitott ablakot Európára és a világra azokban az időkben, amikor nem mehettünk Nyugatra. Több ezer magyar tanult lengyelül. Számunkra az autóstop ¬ ezt Lengyelországban megengedték és megszervezték, Magyarországon viszont tiltották ¬ nemcsak a helyváltoztatást és Lengyelország megismerését szolgálta, hanem a lázadás egyik formája is volt. Lengyelországban újra tanultuk a hazafiságot: a Honi Hadsereg legendája hihetetlenül fontos volt a nemzedékemnek.

Jerzy Kronhold: Apám katonatisztként, a 4. Podhalei Lövészezred kapitányaként 1938-ban bevonult az Olsán túli területre. Egyébként komolyan érdeklődött Csehország iránt. Megvolt a könyvtárában Masaryk műveinek két kötete, neki köszönhetem, hogy felkeltette érdeklődésemet ez a történelmi személyiség. Apám igen nagyra értékelte a csehszlovák állam szellemi potenciálját, és mint katonatiszt, megtanított a szomszédok tiszteletére.
Gyermekkoromban hermetikusan zárt volt a lengyel-csehszlovák határ. Emlékszem a határzárra, a három méter magas szögesdrót kerítésre, és arra is, hogy 1956-ban lebontották. Emlékszem, hogyan próbáltunk először kapcsolatot keresni az Olsa túlsó partján élő, korunkbeli gyerekekkel. Jaromír Nohavica is erről énekelt Kacsázás az Olsán című dalában, azzal a különbséggel, hogy mi papírba csomagoltuk ezeket a kavicsokat, így juttattuk át a címünket. Nem léphettük át a határt, de dobálhattuk a kavicsokat, így a címünk átjuthatott a túlsó partra.

Petr Uhl: 1962-ben, a Prágai Műszaki Egyetem hallgatójaként jutottam ki először Lengyelországba. A Wroclawi Műszaki Egyetem hívott meg. Egy hónapra jöttem, a Gdanski Hajógyárban töltöttem a gyakorlatot. Kicsit megtanultam lengyelül, aztán egyre gyakrabban kezdtem járni ebbe az országba; politikai kapcsolatokat is sikerült kiépítenem. Az 1968-as diákmegmozdulások és -sztrájkok idején Varsóban voltam. Janusz Onyszkiewicznél laktam, az egyetem oktatói közül egyedül ő volt tagja a sztrájkbizottságnak. Pár évvel később lefordítottuk Prágában Kuron és Modzelewski Nyílt levelét, amelyet a LEMP-tagokhoz intéztek. A prágai diákparlament adta ki.
A [Prágában alakult] Charta '77 alapítói sok ötletet merítettek a KOR és a ROPCiO (Mozgalom az Emberi és Polgári Jogok Védelmére) tevékenységéből. Ezért is szerveztük meg 1978-ban Karkonoszéban, a Lengyel-Csehszlovák Barátság Útján (ez volt a hivatalos neve) a Charta '77 és a KOR aktivistáinak találkozóját.

Jaroslaw Broda: Az én esetemben természetesen 1968 volt a meghatározó élmény. Tizenkét éves koromban, szülővárosomban, Bystrzyca Klodzkában, az egyik legfőbb hadiút mellett, a saját szememmel láthattam, ahogy özönlöttek a testvéri tankok Csehszlovákiába.
Augusztus 21-én pont egy nappal voltunk a költözés után. Az összes cucc meg a bútorok egymás hegyén-hátán, aztán egyszer csak tankok jelentek meg az utcákon, katonai transzportokat szállítottak a vonatok, fölöttünk meg repülők húztak el. Emlékszem, anyám hisztériás rohamot kapott, mert nyilvánvaló volt számára, hogy kitört a háború. Már csak azért is így érezte, mert a háború alatt háromszor telepítették át.
Akkor persze állandóan a „Szabad Európát” hallgattuk. Mély benyomást tettek rám a cseh rádió újra leadott drámai közleményei. Másnap bementem a bystrzycai főtérre, ahol összegyűltek az emberek, hogy megtárgyalják a látottakat és a történteket. Ott hallottam olyan beszélgetéseket, hogy úgy kellett Pepikéknek, miért akarták megdönteni a szocializmust a németekkel, miért akartak megfosztani minket a függetlenségünktől, minek fájt a foguk a Klodzkói-medencére, és tulajdonképpen baromi jó, hogy mennek hozzájuk a fiaink rendet csinálni. Ami megmaradt ebből a fejemben ¬ rettenetesen szégyelltem magam, amiért ilyen sikeres a propaganda, ennyire hat ezekre az emberekre.

Jan Litynski: 1966-67-ben Csehszlovákiában egyre határozottabban utasították el a sztálinizmust. Lengyelországban egész más volt a helyzet ¬ nyomasztó volt a hangulat, ez vezetett 1968 márciusában az obskurantizmus, az antiszemitizmus és az értelmiségellenes hisztéria kitöréséhez. De a hatalmas különbség mellett is volt valami hasonlóság. A totalitárius rendszerek vulkánon élnek. Elég volt egyetlen szikra, amikor már felhalmozódott egy bizonyos mennyiségű energia, és kitört a Prágai Tavasz ¬ ez volt számomra az egyik legnagyszerűbb antitotalitárius mozgalom, bizonyos értelemben összehasonlítható a Szolidaritással. Elég volt egyetlen szikra a később Márciusnak nevezett diákmegmozdulásokhoz.
1968-ban börtönben ültem. Ez egyfajta kaland, komoly kaland volt számomra, mintha azoknak az útjára léptem volna, akik már előttem megjárták a börtönt. Augusztus 22-én újságokat hoztak a cellába, és megtudtuk, hogy bevonultunk Csehszlovákiába. Akkor éreztem először félelmet. Arra gondoltam, ha be lehet vonulni Csehszlovákiába, akkor velünk is bármit meg lehet csinálni. És ez a félelem volt a legnagyobb trauma. Gondolom, nem csak én estem át ezen 1968-ban, a börtönben. Erőtlennek éreztük magunkat a kommunizmussal szemben. Mégis fontos volt, ami akkor Lengyelországban történt. A lengyel fiatalok azonnal reagáltak. Amikor megtudtam, hogy megtörténtek az első letartóztatások a csehszlovákiai agresszió elleni röpcédula-akciót követően, természetesen sajnáltam azokat, akiket leültettek, másrészt viszont jobban éreztem magam, mert kiderült, hogy fennmaradt az a közösség, amely mindennek ellenére is megköveteli tőlünk, hogy reagáljunk.

Tomasz Szarota: 1968 őszén látogatott a munkahelyemre, a Lengyel Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetébe Karel Kaplan (cseh történész, aki nem sokkal később kiment Nyugatra, magával vitte a CsKP vezetésének fontos dokumentumait, és ki is adta ezeket). Nekem jutott az a feladat, hogy gondoskodjam vendégünkről lengyelországi tartózkodása alatt. Útközben, a repülőtér és a szálloda között szinte nem is szólt hozzám. Ahogy beléptünk a szállodai szobába, első dolga volt eldugni a telefonkagylót a párna alá. Aztán megkérdezte: „Mit gondolnak erről az egészről?” Amikor megmondtam, mit gondolunk mi, legalábbis itt az intézetben a Csehszlovákiának nyújtott „testvéri segítségről” Kaplannak elfutotta a szemét a könny. Tiltakozásul az augusztusi invázióban való lengyel részvétel ellen öten adták vissza a párttagkönyvüket az intézetben: Lucjan Dobroszycki, Bronislaw Geremek, Krystyna Kersten, Tadeusz Lepkowski és Krystyna Zienkowska.

Ján Budaj: A hetvenes évek vége felé fedeztem fel Lengyelországot. Bár mint politikai fogolynak voltak már tapasztalataim, évek múltán lehetőséget kaptam arra, hogy a szomszéd országokba utazzam. Itt sok barátot találtam, és rájöttem, hogy tőlünk északra teljesen elképesztő dolgok, az abszurdumok országa terül el. Itt is totalitárius rendszer volt, de ez a ti rendszeretek nekünk Csehszlovákiában félig-meddig szabadnak tűnt. A hetvenes években olvastam a Polityka című lengyel hetilapot, s bár a LEMP-hez tartozó sajtókonszern adta ki, sok olyan információt közölt, amihez nálunk nem férhettem hozzá.
Ebben a lengyel tapasztalatban az a tény volt akkor nekem a legfontosabb, hogy a lengyel ellenállás a hetvenes évek végén sokkal gyakorlatiasabb volt, mint a cseh és a szinte még nem is létező szlovák. Mondhatni, Lengyelországban partizán formákat öltött, miközben Csehszlovákiában elit, kulturális ellenállás volt.
A disszidensek nálunk gyakran a művészek közül kerültek ki, nem akartak politikusok lenni, politikai pártot alapítani, nem akartak szervezni semmit. Természetesen (a szellem Biafrájának nevezett) Csehszlovákiában, s különösen Prágában hatalmas nyomás nehezedett az értelmiségre, így nem is voltak alaptalanok ezek a reakciók. Nem fordulhatott elő olyasmi, mint Lengyelországban, ahol Aldona Jawlowska egyetemen tanított, ugyanakkor írt a lengyel szamizdatba. Egyikünk sem élhetett át olyan tüntetést, amilyet 1980-ban láttam Varsóban. Sem olyan helyzetet, amikor a piacon zöldség és gyümölcs mellett Milosz szamizdat köteteit árulják a pult alól, igaz, elég drágán...
A lengyel tapasztalatok sokak számára inspirálók, meghatározók voltak Csehországban és Szlovákiában. Segítettek a túlélésben annak a nemzedéknek, amely később győzelemre vitte a "bársonyos forradalmat".

Markéta Fialková: A családomban az ötvenes években épültek ki a lengyel-cseh kapcsolatok, amikor a szüleim turista határátlépővel utaztak a Tátrán át Krakkóba, ahol találkoztak a Tygodnik Powszechny köréhez tartozó emberekkel. Sok lengyel könyvet hoztak haza. A hetvenes években majd' minden évben kimentem Varsóba a Jazz Jamboree fesztiválra. Nem vagyok nagy jazz-rajongó, szívesebben hallgatok rockot, de ez olyan esemény volt, amire rengeteg fiatal járt Magyarországról és Csehszlovákiából. A családom tagjai, és a barátaim is, ha még nem vették el az útlevelüket, nagyon gyakran jártak Magyarországra, mert ott is voltak olyan nagy koncertek, ahol szabadnak érezte magát az ember.
A hetvenes évek közepén barátságot kötöttem lengyel diákok egy csoportjával, köztük Andrzej Jagodzinskival. Ellenzéki anyagokat cserélgettünk: Andrzej lengyel publikációkat hozott Csehországba, én meg cseheket Lengyelországba. Varsói látogatásaim során a KOR aktivistáival is találkoztam. Tapasztalatokat cseréltünk Wojciech Arkuszewskivel a nem hivatalos oktatásról: ő a repülő egyetemről mesélt, én a prágai munkásfiataloknak szervezett előadásokról, amelyeket apámmal, Jiří Nemeccel tartottunk. 1977-ben elvették az útlevelemet, véget vetettek a kiutazásaimnak. Csak tíz évvel később jutottam ki megint Lengyelországba.
1968-tól Csehszlovákia föderatív állam volt, külön cseh és szlovák művelődési minisztériummal. Ezért kicsit más művelődéspolitikát folytattak a két tagköztársaságban, és ennek volt is némi jelentősége a normalizáció időszakában. Szlovákiában jelentek meg olyan könyvek, játszottak olyan filmeket, amelyeket nem láthattunk Csehországban. De ha választhattam, hogy ugyanazt a könyvet lengyelül vagy szlovákul olvasom, a lengyelt választottam, mert szlovákul tudtam, lengyelül pedig meg akartam tanulni.
A nyolcvanas években Pozsonyba jártam a katolikus értelmiség, a papok és szerzetesek pereire mint az Igazságtalanul Üldözötteket Védő Bizottság (VONS) megfigyelője. Így kötöttem ismeretséget és barátságot a szlovák ellenzék nagy részével.

Miroslaw Jasinski: Cseh kapcsolataim eleinte nem a politikához, hanem az ellenkultúrához kötődtek. A hetvenes években kezdtem komolyabban érdeklődni a csehszlovákiai független kultúra iránt, amikor lengyelek és csehek százai, ha nem ezrei találkoztak a częstochowai zarándoklatokon, különösen a hippik összejövetelein. Ezek gyakran drámai körülmények között zajlottak, hatalmas veréseket kaptunk a rendőröktől a kolostor falai előtt. Az ilyen közös tapasztalatok nagyon közel hozzák egymáshoz az embereket.

Zbigniew Janas: Akkor kezdtem gondolkodni a Lengyelországtól délre élő nemzetekkel való együttműködésen, amikor munkás voltam Ursusban, a hőerőműben. Pontosan ekkor kezdtük olvasni Zbyszek Bujakkal az első szamizdatokat, hamarosan kezünkbe került Woroszylski Magyarországi naplója, ez pedig felkeltette az érdeklődésünket Magyarország iránt. Nagyon sokat jelentett nekünk, hogy olvashattuk a földalatti Krytykát, benne a cseh ellenzékiek nagyon fontos szövegeivel, ilyen volt A párhuzamos polisz Václav Bendától, A hatalom nélküliek hatalma Václav Haveltől és a szövegekről folytatott vita. Messze voltunk még a kapcsolatfelvételtől, de ezek a publikációk adtak nekünk bizonyos szellemi alapokat, így hittünk abban, hogy azok a hatalom nélküli munkások is tehetnek valamit Ursusban. És érdemes is tenniük valamit.
Ilyen kezdeti lépés volt 1980 májusában a Podkowa Lesna-i éhségsztrájk, amire kiutazott Budapestről Pákh Tibor magyar disszidens, és együtt éhezett a KOR tagjaival [a NOWA két letartóztatott embere védelmében].

Engelmayer Ákos: Pákh Tibort 1956 augusztusában, a Szlovák Tátrában ismertem meg, ahol a lengyel, cseh, szlovák és magyar ifjúság tábortűz mellett beszélte meg a poznani eseményeket. 1956-ban, a felkelés alatt megsebesült. Egy évvel később letartóztatták, mert tájékoztatta a nyugati követségeket arról, hogy halálos ítéleteket hajtanak végre fiatalkorúakon. Tíz évet ült, ebből hármat elkülönítőben, ahol elektrosokkal kínozták. A nyolcvanas években ő volt a lengyel gyerekeket segítő akció egyik szervezője.

Petr Pospíchal: Amikor a hetvenes évek második felében nyomdász szakmát tanultam, Csehszlovákiában „normalizációs” hangulat uralkodott, ez pedig nem adott reményt arra, hogy bármi is változhat. Ezek olyan sötét idők voltak, amikor nem láttunk semmiféle perspektívát, a legfájdalmasabb az információhiány volt. Úgy nézett ki, hogy nem történik semmi, a kor, amelyben élünk, teljesen üres.
Az első ellenzéki kapcsolataim, némileg véletlenszerűen, pár hónappal a Charta '77 közreadása előtt alakultak ki. Akkor már tudtam, hova forduljak, kitől szerezzek be dokumentumokat, hogyan írjam át és hol terjesszem őket. A Charta '77-nek köszönhetően a legkülönbözőbb közegekből kikerült emberek jöttek össze, az ő nevükhöz fűződik az ellenzék későbbi (elit, munkás, ellenkulturás) irányzatai. Ez nagyon izgalmas volt olyasvalaki számára, aki tizenhét éves volt, és soha azelőtt nem reménykedhetett semmiféle mozgalomban.
A legkülönbözőbb viszontagságok után, amikor 1984-ben második börtönbüntetésemet is letöltöttem, már láttam, hogy új szakasz kezdődött. A Charta '77 kezdeti energiája nagyrészt kimerült, hiányoztak az új impulzusok. Akkor jutott el hozzám a lengyel földalatti ellenállásról szóló Konspira párizsi kiadása, ahol körözőleveleket is közöltek facsimilében. Megtaláltam több ellenzéki fényképét és címét, arról is adtak információkat, kikkel találkozik az illető, hol lehet elérni. Ismertem pár embert, aki járt Varsóban, így hasznát vehettem mindennek. A rádióból tudtam meg, hogy egyikük, Zbigniew Janas szabadlábon van, és nem bujkál, mint, mondjuk, Bujak, akinek szintén benne volt a képe és a címe a Konspirában. Írtam hát levelet annak a Janasnak, és a barátunk, Rudolf Vévoda révén, aki mint egyetemi hallgató utazhatott, el is jutott a levél Zbyszekhez.

Zbigniew Janas: Szerencsésnek mondhatom ezt az együttműködést, mert a véletlennek is volt némi szerepe ebben. Jól emlékszem a napra, amikor megjelent nálam Rudolf Vévoda azzal a javaslattal, hogy működjünk együtt a Charta '77 aktivistáival. Ez nemcsak a kaland kezdete volt, ekkor kezdtünk szolidárisak lenni azokkal az emberekkel, akiknek akkor sokkal nehezebb volt, mint nekünk.
Átdobtuk a szamizdatokat a határon, és készítettünk közös bélyegeket, ez pedig arról tanúskodott, hogy nemcsak hazai, hanem nemzetközi szinten is hülyét csinálunk a szervekből. Voltak különleges helyzetek, komolyabb esetek is. Amikor 1987-ben megint letartóztatták Petr Pospíchalt, és börtönben ült, ezrek szervezkedtek az ügyében egész Lengyelországban. Aláírásokat gyűjtöttünk a védelmében, és leadtuk Janusz Onyszkiewiczcsel az íveket a csehszlovák követségen. Nem sokkal később Petr kikerült a börtönből. Nem tudom, mekkora jelentősége volt ennek a tizenvalahány-ezer aláírásnak, de azt hiszem, valami jelentősége azért csak lehetett.
A Szolidaritás akkoriban már nagyon elgyengült, leépültek a struktúrák, depresszió kerülgette az embert. Ez a kapcsolat viszont új irányt adott a cselekvésnek, lélekemelő volt, ráébresztett arra, hogy sokkal rosszabb helyzetben is lehet tenni valamit.

Petr Pospíchal: Amikor börtönben ültem, nem jutott el hozzám a tüntetések híre. Nagyon elszigetelt voltam, sokáig még a leveleket se kaptam meg. Amit Lengyelországban tettek a szabadulásom érdekében, az a szolidaritás gyakorlata volt. Sokan érezték elkötelezettnek magukat közép-európai és cseh ügyekben, készek voltak aláírni a petíciókat és a kérvényeket, levelet írtak a börtönbe és részt vettek a tüntetéseken. Azért engedtek ki pár hónap után a börtönből, mert kiálltak mellettem Lengyelországban, Csehországban és más országokban.
Kiderült, hogy a lengyel-csehszlovák, kapcsolatok illetve a magyarokkal Pozsonyon keresztül kiépített kapcsolataink, akárcsak a belső, cseh-szlovák kapcsolataink (ezek eleinte nem voltak olyan kiterjedtek) ¬ mindez új lehetőségeket kínált a cselekvésre, új ablakot nyitott a világra, a térre, ahol mozgunk, amelyet meg akarunk változtatni.

Jan Litynski: A hetvenes évek elején Lengyelország volt a legvidámabb barakk a táborban. Nálunk akkor köszöntött be a viszonylagos szabadság időszaka, Csehszlovákiában pedig terror volt. Ezt a különbséget a kor politikai publicisztikája is kifejezte. A lengyel szövegekből egyértelműen kiolvasható, hogy a szerzőket már az antikommunista ellenállás foglalkoztatja. A cseh szövegek viszont főként a "normalizáció" problémáival foglalkoznak.
Fontos különbségeket láthatunk akkor is, ha megnézzük, hogyan indult a Charta '77 és a KOR. A Munkásvédő Bizottság megalakulása az 1968-as, '70-es eseményekre való reakció volt, a csoport kezdettől fogva a lényegre, a munkások védelmére koncentrált. Csehszlovákiában viszont, ahol sokkal nagyobb volt az elnyomás, börtönbe zárták, kirúgták az állásukból és kitiltották a városukból az embereket, a Charta '77 úgy jött létre, hogy a kezdeményezők kiálltak egy rockzenekar mellett ¬ itt tehát inkább az ellenkultúrából jött az impulzus. Lengyelországban kezdettől fogva jellemző volt az ellenzékre a politikai gondolkodás, bár az emberi jogok védelme volt a kiinduló pont.
Talán csak egyetlenegyszer, 1978-ban éreztem úgy, hogy valami nagyon fontos dolog történik, amikor először találkoztak a Charta '77 és a KOR képviselői. Találkozik tizenöt-húsz ember a határon, és másképp kezdenek gondolkodni a kapcsolatainkról, megváltoztatják a történelem menetét.

Jaroslaw Broda: Gyakran kérdezik tőlem, honnan vettem az ötletet ahhoz, hogy alakítsak egy szervezetet, és oly sok éven át szorgalmazzam a csehekkel és a szlovákokkal való együttműködést. Természetesen a Charta '77 és a KOR híres találkozója volt az egyik impulzus, ezt az én esetemben még erősítették az 1968-as eseményekkel kapcsolatos személyes tapasztalatok. Ezeknek olyan erős szimbolikus dimenziójuk volt, hogy egy szervezet létrehozására ösztönöztek. Voltak-e politikai szándékaink az együttműködés tervével? A demokratikus ellenzék tevékenységének az volt a lényege, hogy megszegjük a különböző tilalmakat, áttörjük a totalitárius rendszer korlátait. Ezek egyike az országaink közti valódi kapcsolatok hiánya volt. Magának az ötletnek, hogy valamivel közelebb kerüljünk egymáshoz ¬ hisz akkor még nem tudtuk megszüntetni a határokat ¬, természetesen volt politikai dimenziója.
Amikor most átnéztem a Lengyel-Csehszlovák Szolidaritás (LCsSz) értesítőjét, benne a működés lényegét meghatározó szövegekkel, azt láttam, hogy ezeket nagyon egyszerű, elemi szinten fogalmazták meg. Azt írták, „ez a szervezet a Lengyelországban és Csehszlovákiában tevékenykedő független csoportok közti információcserét és kapcsolatépítést szolgálja”. Független lapokat és a határ mindkét oldalán működő független szervezetekkel kapcsolatos információkat cseréltünk, kapcsolatokat teremtettünk a hasonló eszmeiségű vagy szellemiségű csoportok között. Megpróbáltuk összehozni a független lapok, például az irodalmi lapok szerkesztőit.
Az ellenzéki aktivisták találkozói mindig politikai reflexióra is ösztönöztek. Konkrét ügyekre vonatkozó közös állásfoglalásokat vagy leveleket fogalmaztunk. Akkor még elég abszurdnak tűnt volna az az elképzelés, hogy az egyesült Európa alanyai leszünk. De ha ma belenézünk ezekbe a régi szövegekbe, láthatjuk, hogy nagyon erősen jelen van ez a gondolat. Akárcsak az, hogy a közös sors és a közös ellenség határozza meg a kapcsolataink politikáját.
Az LCsSz a keletnémetekkel is felvette a kapcsolatokat, emellett az ukránokkal és az oroszokkal is kereste a kapcsolatokat, a Lengyel-Magyar Szolidaritás megalakulását is itt kezdeményezték. A nemzetközi együttműködés eszméje szervezetünket politikailag ökumenikussá tette. Olyan emberek vettek részt benne, akik a legkülönbözőbb, idővel egymástól egyre távolodó csoportokból kerültek ki, de az LCsSz-be nem vitték be a politikai vitákat. Komoly leckét kaptunk a politikai tevékenységből, melynek során kialakult a legalapvetőbb, vitathatatlan közös értékek rendje.
Nagyon fontos volt, hogy ezeket az eszméket konkrét cselekvéssé próbáltuk alakítani. Ilyen kezdeményezés volt a Kelet-Európai Hírügynökség, amelynek egy adott pillanatban sikerült létrehoznia a Prága-Wroclaw-Varsó-Budapest-Moszkva-Vilna tudósítói hálózatot.

Miroslaw Jasinski: Különféle tapasztalatok határozták meg a világról való gondolkodásunkat. Ilyen volt egyeseknek az 1968-as év ¬ Lengyelországban vagy Csehszlovákiában ¬, másoknak pedig a lengyelországi hadiállapot vagy a Szolidaritás korszaka. Az én meghatározó élményem az LCsSz volt. Az itt folytatott tevékenység olyan dolgokra tanított meg, amiket nem lehet elsajátítani egy rövid ideig tartó forradalom alatt, ilyen a kitartás és a másik félért viselt felelősség, meg a tolerancia. Szerencsénk volt, pont azzal a csoporttal jöttünk össze, amely a leggyakorlatiasabb dolgokkal foglalkozott a Charta '77-en belül, ez volt az INFOCH (az Informace o Charte 77 szerkesztősége) és a VONS. A mi tapasztalatainkkal, a mi korunkban ¬ 22-23 évesek voltunk ¬ valami újat akartunk, nem eszmecserét, találkozókat és ideológiai vitákat, hanem gyakorlati és hosszú távú eredményeket próbáltunk elérni.

Wojciech Maziarski: Azt hiszem, minden társadalmi, politikai eszme, minden tervezet csak akkor valósulhat meg, ha ¬ egyrészt ¬ lefordítható a gyakorlati tevékenység nyelvére: ha a közép-európai közösséget építjük, akkor konkrétan mi a teendőnk? Másrészt pedig ¬ legyen az eszme szexi, legyen benne valami mágikus erő, ami vonzza az energikus, útkereső fiatalokat, akik nem találják helyüket a közegükben. A mágikus erőt akár úgy is érthetjük, mint Jacek Kuron, aki azt mondta annak idején az egyetemi sztrájkbizottságról: „mozgalmunk erejét abból ítéltem meg, hogy ott rajzottak a legszebb lányok a bizottság körül”. A szovjet blokk különböző országaiban működő ellenzéki csoportok közti együttműködés eszméje mindkét kritériumnak megfelelt. Ma kultikusnak nevezik az ilyesmit. Nos, a nyolcvanas években a közép-európai eszme volt kultikus.
1979-ben utaztam Budapestre, hogy megkezdjem a tanulmányaimat. Először a magyar ellenzéki körökbe kerültem be, jártam a repülő egyetem előadásaira, és csak később ¬ magyar közvetítéssel ¬ jutottam el a lengyel ellenzékhez. Ezért inkább magyar nézőpontból láttam a helyzetünket.
Akkoriban volt mit csinálni. Le kellett fordítani a publikációkat, el kellett juttatni a földalatti sajtót innen oda, onnan ide. A magyarok, bár ellenzékük gyenge volt, elszigetelődött és az értelmiségre korlátozódott, megtalálták azt a tevékenységi formát, amely kifejezte a lengyelekkel való szolidaritásukat. Bár a hatalom akadályozta őket, nyári tábort szerveztek lengyel gyerekeknek. Összefogott huszonvalahány magyar család. Minden család küldött meghívót egy lengyel gyereknek. Lengyel részről a Szolidaritás mazóviai régiója állította össze a gyerekcsoportot. Ezek a gyerekek szegény, csonka, alkoholista családokból kerültek ki, nem nagyon volt esélyük arra, hogy külföldre utazzanak. Részt vettem a tábor szervezésében, tolmácsoltam.
1981-ben kiutasítottak Magyarországról. Emlékszem, hazamentem Varsóba, aztán özönlöttek hozzám a magyarok, akik egyszerűen csak azért jöttek Lengyelországba, mert itt van Szolidaritás, földalatti élet, történik valami, van lázadás és pezsgés. És mindennek ellenére szabadság is. Ezt látni kellett, meg kellett szagolni, érinteni! Ez vonzotta őket.

Engelmayer Ákos: Amikor a nyolcvanas évek elején Magyarországon 1956-ról, a Szolidaritásról vagy arról beszéltem, hogy ez a rendszer hitem szerint előbb-utóbb szétesik, hülyének néztek. De én azért csak váltig állítottam, hogy túléljük ezt a rendszert, és amikor nem akartak hinni nekem, azt mondtam, gyertek ki Lengyelországba, aztán majd ti is elhiszitek.

Petruska Sustrová: Amikor 1989 novemberében meghívtak Wroclawba az LCsSz által szervezett független fesztiválra, repülőjegyet vettem Varsóba, mert olyan távolinak tűnt minden, ami Csehszlovákia határain túl volt, hogy az már meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg a térképre pillanthatnék. Ez a döntés nagyon szerencsés következményekkel járt, mert ha fölszállok a wrocławi vonatra, soha nem jutok ki a fesztiválra. Így viszont sikerült ¬ egyedül én voltam ott a Charta '77 volt szóvivői közül.
Mély nyomot hagyott bennem mindaz, amit a fesztiválon átéltem. Köd borította Wroclawot, amikor a várost jártuk. Különféle csoportok bukkantak elő a ködből, és gyakorlatilag mindenki csehül beszélt. Úgy éreztem, az LCsSz munkája meghozta gyümölcsét, aktivistái nem hiába csempészték a dokumentumokat, át a határon, oda-vissza, nem hiába kockáztattak és dolgoztak névtelenül, anélkül hogy hírnevet szereztek volna. Egyszer csak megérkezik négyezer fiatal Csehországból és Szlovákiából egy lengyel városba. Hányan lehettek ott közülük két héttel később Prágában azon a tüntetésen, amellyel kezdetét vette a "bársonyos forradalom"? Itt sokan megérezték a szabadság ízét, és már nem akartak visszatérni a régi barakkba. Változásokat akartak.

Zbigniew Janas: Amikor végigsöpört Csehszlovákián a "bársonyos forradalom", és meghozta a politikai átalakulást, úgy tűnt, nincs már semmi tennivalónk. Mert amit azelőtt tettünk, olyan közismert, hogy most már mindenki az országaink közti szolidaritást akarja erősíteni. Aztán kiderült, hogy a határok továbbra is „le vannak zárva”. A cseh és a lengyel oldalon is voltak, akik azt mondták, ebből csak problémák lehetnek. Ez annak a jele volt, hogy maga a rendszer átalakulása nem elegendő, ez még nem teremt valóban nyílt, egymással rokonszenvező, szolidáris társadalmakat. A visegrádi és a közép-európai eszmét az állami struktúrákon kívül építették ki bizonyos társadalmi erők, a földalatti tevékenységbe bekapcsolódott aktivisták. Ehhez most másfajta erőfeszítésekre volt szükség.

Rudolf Chmel: Manapság azzal áltatjuk magunkat, hogy a politika kárpótolhat bizonyos történelmi sérelmekért. De a mítoszok és sztereotípiák erősebbek nála. Ahogy a lengyeleknek megvannak a maguk oroszai és részben németjei is, ahogy a cseheknek megvannak legfőképpen a maguk németjei, de azért ott vannak az osztrákok is, ugyanúgy nekünk szlovákoknak is megvannak a magyarjaink. Kiderült ¬ különösen most, Csehszlovákia szétesése után ¬, hogy ők a mi állandó ellenségeink, bár néha mintha szem elől tévesztenénk őket. Ezek az ellenségek a magyarok. Ennek vannak történelmi okai, mindenekelőtt a magyarosítás, ami száz évvel ezelőtt nagyon brutálisan folyt. De említhetném 1938-39-et, a Csehszlovákia szétesését kísérő eseményeket és azt is, hogy 1945 után a magyarokra is alkalmazták a kollektív felelősség elvét. Ezek a történelmi traumák nemegyszer előítéletekké alakultak át.
Csehszlovákia szétesése valahogy lendületből történt, nem volt olyan fájdalmas, mint várta volna az ember. A szlovákok egyszer csak esélyt kaptak, és muszáj volt végre foglalkozniuk magukkal. Nem tehettek már szemrehányást a cseheknek, mert azelőtt minden kudarcra ez volt a magyarázat: hát igen, azok a csehek ott Prágában...
A magyar-szlovák kapcsolatokban már annyi probléma merült föl, hogy ezek de facto megbénították a visegrádi csoport működését, és nyilván kihatottak az egész csoport államközi kapcsolataira. Ebben kétségkívül hibásabb volt a szlovák fél, mint a magyar. Szlovákiának nem volt önálló államisága, ezért különféle komplexusok gyötörték: a kis nemzet, a veszélyeztetettség komplexusa, a saját történelem hiánya. Kis túlzással azt mondhatnám, nagyon gyanakvóak lettünk, és mindenkiben ellenséget láttunk magunk körül.

Petr Uhl: Szétesett a csehek és a szlovákok közös állama, ez pedig még inkább megerősítette a csehek etnikai izolacionizmusát. Nekem személy szerint nagyon kellemetlen, hogy az elmúlt években találkoznom kellett nacionalista megnyilvánulásokkal, ilyen kijelentések kormányszinten is előfordulnak.
A csehek az elmúlt hatvan évben tanúi lehettek annak, hogy a nácik fokozatosan elüldözték közös környezetükből a zsidókat, aztán a németeket is kitelepítették a háború után, majd a szlovákok is eltűntek a láthatárról, amikor szétesett az állam. Maradtak a romák, akik ellen nem csak magánszemélyek, hanem a falusi önkormányzatok képviselői is uszítanak. Ezt a csoportot is szeretnék még kizárni, hogy megvalósítsák az etnikai tisztaságot. Ha már a Cseh Köztársaságban tapasztalható rasszista megnyilvánulásokról és hajlamokról beszélek, ki kell emelnem egy pozitívumot ¬ a II. világháború óta jelentősen gyengült a cseh társadalomban az antiszemitizmus. Manapság Csehországban alighanem a szlovákokról alkotott képet terhelik leginkább a régi mítoszok.

Marek Pernal: Elgondolkodtam azon, milyen sztereotípiákat alakítottak ki egymásról a csehek és a lengyelek. 1988 tavaszán a Res Publika című folyóirat szerkesztősége kérdőíves vizsgálatot végzett Varsó egyik legjobb iskolájában, a Bathory Gimnáziumban. Igen egyszerű kérdést tettek fel a diákoknak: 2milyen kép él benned Csehszlovákiáról?” A válaszok több mint 90 százaléka egyértelműen negatívnak állította be a cseheket mint nemzetet és társadalmat.
Amikor Tomasz Jastrun értékelte a vizsgálatot, több okot is megnevezett, amely ezt az ellenszenvet motiválhatta. Az első a csehek passzivitása a II. világháború idején és általában véve a csehek konformizmusa vagy opportunizmusa. Kiírtam magamnak pár elképesztő mondatot a válaszokból: „Sose jártam a hazájukban, de úgy gondolom, hogy ez egy olyan nemzet, ahol a többség jobb' szeret nyugalomban élni, mint áldozatot hozni a hazáért”, „Szerintem nagyon változékony emberek; a helyzettől függően úgy változnak, mint a kaméleonok". Laicizálódott társadalmukat is szemükre vetették: „A cseh nép ateista, ez pedig véleményem szerint nem túl hízelgő erkölcsi színvonalukra nézve”. Szinte minden csehszlovákiai emlék, amiről csak írnak a kérdőívekben, a boltokról és a határátkeléssel kapcsolatos kínos pillanatokról szól: „Azt hiszem, nincs valami nagy barátság a lengyelek és a csehek között, már csak abból is gondolom, hogy micsoda megpróbáltatások érik a lengyeleket, amikor átlépik a határt”. Miről írnak még? „A csehek megmérgeznek minket.” Ez volt az az időszak, amikor egyszer vagy kétszer pakura került az Oderába... Jastrun arra is felfigyelt, hogy szigorúan elkülönítik a gonosz cseheket a jó szlovákoktól. A válaszok állandóan visszatérő eleme volt a sör: „A cseheket marcona képű és szétivott arcú, nagy hasú fazonoknak képzelem, korsó sörrel a kezükben és hatalmas bajusszal az orruk alatt. Két dologból áll az életük: dolgoznak a gyerekeikért és vedelik a sört.”
A válaszok elsöprő többségéből kiderült, hogy az ilyen véleményeket hangoztató fiatalok életükben nem voltak Csehszlovákiában, ezek az értesülések különféle történetekből, élő sztereotípiákból kerülnek be a társadalmi tudatba.

Csordás Gábor: A nyolcvanas években nagyon gyakran jártam Lengyelországba, néha csak egy-két napra mentem ki. 1992 után valamivel lazábbak lettek a lengyel kapcsolataim. Az az érzésem, hogy a kilencvenes években általában véve is lazultak a régiók országai közti kapcsolatok, ami nem is csoda, hisz ezeket a nemzeteket főként a szovjet imperializmus elleni közös ellenállás hozta össze. Mivel változott a politikai helyzet, mindegyik ország a maga útján próbál bejutni az európai közösségbe.
Tegnap, több év szünet után, autóval jöttem Wroclawba Pécsről, messze délről, a horvát határ közeléből. Átutaztam mind a négy visegrádi országon. Ebből a 850 kilométerből csak 140 volt autósztráda, az út többi része ugyanolyan szörnyű volt, mint tizenöt-húsz évvel ezelőtt. Mind a négy országban hasonló pénzeket adtak ki a kormányok szimbolikus jelentőségű kritériumokra hivatkozva, ugyanakkor a lényeges dolgokra, mint az utakra, nem maradt pénz. Ha most kellene definiálnom Közép-Európát, azt mondanám, ez az a térség, ahol az utak rosszabb állapotban vannak, mint a fogadók és a vendéglők. A fogadókat és a vendéglőket magánvállalkozók építik, akiket a haszon motivál. Az utakat viszont a közjó, mindenki érdekében építik.
Azért hivatkoztam az utak példájára, mert nagyon szemléletes, kézzelfogható. De ugyanakkor vonatkozik ez a kommunikáció minden formájára is, ilyen a szellemi érintkezés vagy egymás szokásainak megismerése. Ahogy elnézem az utakat, azt látom, hogy a visegrádi négyes országai - akárcsak tíz-húsz éve - most is a modernizáció küszöbén állnak. S mivel nincsenek összekötve egymással, nem elég érdekesek másoknak.
Ha Nyugat-Európából érkezik valaki Lengyelországba, eljut a sztrádán Opoléig, és kész, vége a sztrádának. Magyarországon is ugyanez a helyzet. Ha Nyugatról érkezünk Közép-Európába, azt látjuk, hogy ez a zsákutcák vidéke, kulturális értelemben véve is. A 20. század elején élő kapcsolatok voltak régiónk kultúrái és országai között, folyt a szellemi értékek cseréje - nyoma sincs már ennek a szellemiségnek. Talán a lengyel-cseh kapcsolatok valamivel élénkebbek lehetnek, de a régió egészében nem látok semmi ilyesmit. Vagyis semmi jele annak, hogy erősödne az egymás iránti kölcsönös érdeklődés.
Tizenhárom éve saját kormányaink vannak, ezek egyformán felelősek azért, hogy minden maradt a régiben. Ha ki akarja adni valaki Magyarországon egy lengyel, cseh vagy szlovák szerző könyvét, nem kap anyagi támogatást, nem kap semmiféle dotációt állami pénzekből. A magyar, lengyel, szlovák vagy cseh adófizetők egyetlen fillért sem áldoznak arra, hogy kiadhassuk egymás könyveit, olvashassunk egymásról.

Andrzej Jagodzinski: Nagy fájdalommal tölt el az a paradox helyzet, hogy én voltam a negyedik tudósító - Moszkva, Washington és Berlin után -, akit tíz évvel ezelőtt kiküldött külföldre a koldusszegény Gazeta Wyborcza. A lap negyedik tudósítóhelye Prágában volt. Budapesten volt állandó munkatársunk, hamarosan minden szomszédos ország fővárosában volt tudósítónk. Ma a százszor gazdagabb Gazeta képtelen fenntartani egy tudósítóhelyet Prágában, Budapesten vagy Pozsonyban. Akárcsak más magánkézben lévő lengyel médiumok vagy a hazai közszolgálati televízió. Szomszédaink országai az egyik pillanatról a másikra jócskán veszítettek volna fontosságukból és érdekességükből?

Jan Litynski: A kilencvenes években úgy tűnt, kötelezővé válik az a gondolkodásmód, amit röviden Lengyel-Cseh-Szlovák szolidaritásnak nevezhetünk. Természetesen ebből a szellemiségből nőtt ki "Visegrád".
A hatalom nélküliek hatalma című írásában Havel felteszi azt a véleményem szerint hihetetlenül lényeges kérdést, hogy az a közösség, ami akkoriban jött létre Csehszlovákiában, Lengyelországban és részben Magyarországon, tartós jelenség-e, vagy csak az ellenség kényszeríti ránk azzal, hogy elnyom minket. Ha megnézzük, mi történt 1989 után ebben a négy országban, azt látjuk, hogy végül is nem hoztunk létre semmiféle alakzatot. E mozgalom hívei szétszaladtak mindenfelé, mentek jobbra, balra, csatlakoztak a lusztrációs vagy az antilusztrációs párthoz! Nem maradt semmi. Kiderült, hogy - amint azt nagyon jól sejtette Havel - legtöbbször a veszélyérzet, nem pedig a nézetek és meggyőződések közössége ösztönöz a kapcsolatfelvételre. Ez persze így van rendjén. De azért kicsit sajnálhatjuk, hogy a totalitárius léttapasztalat nem teremtett más, valamivel mélyebb kapcsolatokat, és ilyen gyengének bizonyult az alternatív társadalom, amiről a kommunizmus évei alatt vitatkoztunk.

Wojciech Maziarski: Az az érzésem, sok feladat hárul az államokra, a politikai struktúrákra, azt viszont nem tudom, megmozgatja-e ez az eszme egy átlag lengyel, cseh vagy magyar egyetemista képzeletét. Már nem vált ki érzelmeket, nem kelt érdeklődést az, amiről most beszélgetünk. Tudom, hogy ez nagyon szomorúan hangzik, de nem azért mondom, hogy kétségbe vonjam az ilyen tevékenység értelmét. Ellenkezőleg, azért mondom, hogy elgondolkodjunk azon, miképpen lehetne életre kelteni ezt az eszmét.
A nyolcvanas években úgy éreztem, abban a pillanatban, amikor barátokat találtam Csehországban, Magyarországon és Szlovákiában, az egykori NDK-ban, az ukrajnai ellenzékiek között, nagyon messzire tolódtak szellemi hazám határai. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy otthon érzem magam Prágában, Budapesten, Pozsonyban vagy Lembergben. Ez az én tág értelemben vett szellemi hazám. Kis globalizációnak nevezhetném ezt a folyamatot, amely a nyolcvanas években ment végbe a lelkünkben.
Aztán elbukott a kommunizmus, eltűnt a vasfüggöny, és elmosta ezt a kis globalizációt az egész világot elborító nagy globalizáció hulláma. Közép-európai közösségünk érzését elfojtotta bennünk az a tény, hogy végül is ugyanezt érezhetjük Párizsban, Bécsben, Berlinben. Ott is ugyanúgy találhatunk barátokat, ott is lehet valami közös elintéznivalónk.

Jan Budaj: Manapság nem az ideológiáról, hanem az üzletről szólnak az épületek homlokzatán olvasható feliratok. Azt hiszem, a vége felé közeledik az az időszak, amikor csak az üzlettel foglalkozunk, és hamarosan visszatérünk az eszmékhez. Az első lépés ezen az úton - visszatérés a saját történelmi emlékezetünkhöz.

Válogatta és sajtó alá rendezte: Monika Kapa-Cichocka

PÁLFALVI LAJOS FORDÍTÁSA


A szövegelőkészítést és a közlést a Nemzetközi Visegrádi Alap finanszírozta. Lengyelországban a Karta, Csehországban a Střední Evropa, Szlovákiában a Mosty, Magyarországon a Magyar Lettre Internationale hasábjain olvasható.


A vita résztvevői:


Jarosław Broda ¬ (1956) költő, a Lengyel-Csehszlovák Szolidaritás alapító tagja, az LCsSz Értesítő főszerkesztője és a Kelet-Európai Hírügynökség szerkesztője, a Lengyel-Magyar Szolidaritás alapító tagja. Jelenleg Wrocław város önkormányzatának művelődési osztályát igazgatja.

Ján Budaj ¬ (1952) az ún. alternatív kultúra és az ökológiai mozgalom szervezője Szlovákiában, szamizdat lapok kiadója; kapcsolatban állt lengyel független értelmiségiekkel, a KOR és a Szolidaritás aktivistáival.

Rudolf Chmel ¬ (1939) szlovák irodalomtörténész és publicista, előbb Csehszlovákia, majd Szlovákia nagykövete volt Magyarországon, jelenleg a Szlovák Köztársaság művelődési minisztere.

Csordás Gábor ¬ (1950) magyar költő, emellett lengyel, horvát, szerb, román, francia és szlovén irodalmat fordít, a Jelenkor kiadó igazgatója.
Engelmayer Ákos ¬ (1938) 1956-ban részt vett a magyar felkelésben, 1962 óta Lengyelországban él, a nyolcvanas években együttműködött a lengyel és a magyar demokratikus ellenzékkel, Magyarország varsói nagykövete (1990-1995); a Lengyel-Magyar Szolidaritás alapító tagja.

Markéta Fialková ¬ (1956) a csehszlovákiai demokratikus ellenzék aktivistája, a "bársonyos forradalom" után csehszlovák nagykövet és Csehország első lengyelországi nagykövete, majd Václav Havel elnök közeli munkatársa.

Andrzej Jagodziński ¬ (1954) cseh és szlovák irodalmat fordít, a Szabad Európa Rádió Csehszlovák Szekciójának munkatársa, a Gazeta Wyborcza egykori prágai és pozsonyi tudósítója, a prágai Lengyel Intézet igazgatója, a legutóbbi időkig a "4+" Visegrádi Fesztivál igazgatója és a "4+ Visegrádi Fesztivál" Társaság elnöke.

Zbigniew Janas ¬ (1953) a Lengyel-Csehszlovák Szolidaritás kezdeményezője és vezetője; a Charta '77 aktivistáival létrejött rendszeres találkozók kezdeményezője, szervezője és résztvevője; a Lengyel-Magyar Szolidaritás és a Lengyel-Cseh-Szlovák Szolidaritás Alapítvány egyik alapítója; a Báthori Alapítvány mellett működő Közép-Kelet-Európai Fórum alapítója és igazgatója; parlamenti képviselő, tagja a Lengyel-Cseh és a Lengyel-Szlovák Parlamentközi Uniónak.

Mirosław Jasiński ¬ (1960) kezdeményezte, majd szervezte a csehszlovákiai demokratikus ellenzékkel való kapcsolatfelvételt, a Lengyel-Csehszlovák Szolidaritás vezetője; tüntetést szervezett Petr Pospíchal szabadon bocsátásáért, az LCsSz Értesítő szerkesztője; szervezőként is részt vett a lengyel és csehszlovák ellenzék összejövetelein (az országhatáron) valamint az 1989. novemberi wrocławi találkozókon; jelenleg a prágai Lengyel Intézet igazgatója.

Maciej KoĽmiński
(1937) történész, számos tanulmányt írt Magyarország és Közép-Kelet-Európa történetéről; hosszú évekig dolgozott a Lengyel Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetében, az Eötvös Kollégium címzetes tanára, a Collegium Civitas és a Varsói Egyetem professzora; a Lengyel-Magyar Szolidaritás alapító tagja; a Lengyel Köztársaság budapesti nagykövete (1990-96).

Jerzy Kronhold ¬ (1946) költő, kultúraszervező és a lengyel demokratikus ellenzék aktivistája (Szolidaritás, cieszyni körzet). 1990-től a Lengyel Köztársaság ostravai főkonzulja, jelenleg a pozsonyi Lengyel Intézet igazgatója.

Jan Lityński ¬ (1946) részt vett az 1968 márciusi diákmegmozdulásokon, a KOR tagja, a Lengyel-Csehszlovák Szolidaritás alapítója, a hetvenes-nyolcvanas években ott volt a Szudétákban a lengyel-csehszlovák ellenzéki találkozókon, parlamenti képviselő.

Wojciech Maziarski ¬ (1960) a demokratikus ellenzék aktivistája; a nyolcvanas években több földalatti lap, például az Obóz (Tábor) c. negyedévi folyóirat szerkesztője; alapítója és szerkesztője a Szolidaritás Információs Szolgálatának és a Kelet-Európai Hírügynökségnek; a Lengyel-Cseh-Szlovák Szolidaritás egyik szóvivője; szervezőként is részt vett a varsói és budapesti ellenzéki csoportok közti együttműködésben.

Marek Pernal ¬ (1956) történész, a Lengyel Köztársaság prágai nagykövete (1999-2001); jelenleg a külügyminisztériumban dolgozik.

Petr Pospíchal ¬ (1960) a cseh demokratikus ellenzék aktivistája; szorgalmazta a lengyel ellenzékkel való kapcsolatfelvételt, részt vett az országhatáron tartott találkozók szervezésében; a Kelet-Európai Hírügynökség egyik alapítója, ennek keretei közt együttműködött cseh, lengyel, orosz és jugoszláv disszidensekkel valamint cseh, lengyel és orosz emigráns ellenzékiekkel.

Tomasz Szarota ¬ (1940) a II. világháborút kutató történész, a Lengyel Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének professzora; a hatvanas években a Lengyelországba látogató cseh történészek kísérője volt.

Petruąka ©ustrová ¬ (1947) cseh publicista, a csehszlovák demokratikus ellenzék aktivistája, a Charta '77 egyik szóvivője, a "bársonyos forradalom" után a Cseh-Szlovák Köztársaság belügyminiszter-helyettese.

Petr Uhl ¬ (1941) a cseh demokratikus ellenzék aktivistája; többek között a Charta '77, a Közép-Európai Hírügynökség és a Lengyel-Csehszlovák Szolidaritás alapító tagja; szervezte a lengyel és cseh disszidensek találkozóit, valamint a lengyel és magyar ellenzékiekkel folytatott információcserét; a cseh és szlovák disszidensek közti kapcsolattartásban részt vett.

 
PONTOS IDŐ
 
NAPTÁR
2018. Február
HKSCPSV
29
30
31
01
02
03
04
05
06
07
08
09
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
01
02
03
04
<<   >>
 
OSZTÁLYOZD AZ OLDALT
 
PRAKTIKUS
 
SZÓTÁRAK
 
ÉTEL-ITAL
 
FELIRATKOZÁS HÍRLEVÉLRE
E-mail cím:

Feliratkozás
Leiratkozás
SúgóSúgó
 
DRÓTPOSTA
Felhasználónév:
Jelszó:
  SúgóSúgó

Új postafiók regisztrációja
 
SZÁMLÁLÓ
Indulás: 2005-04-11
 
Jaj de jó, jaj de szép...
 

Katt ide, ha kíváncsi vagy.Katt ide, ha kíváncsi vagy.Katt ide, ha kíváncsi vagy.Katt ide, ha kíváncsi vagy.Katt ide, ha    *****    A Sortilegio sztárjainak új közös mexikói sorozata! Ha te is imádod Ana Brenda Contrerast és David Zepedat nézz be!    *****    Te is próbálsz bevételre szert tenni a portálodon? Lehet, hogy nem jelennek meg a hirdetéseid? Ne ess el a bevételedtõl!    *****    Avon vásárló vagy de unod, hogy a tanácsadód várat állandóan? Esetleg eltûnt? Az Õ kedvezményeit inkább te vlltanád be??    *****    Kérlek segítsd egyesületünk munkáját az adód 1%-kal. Nézd meg a rendezvényeinket is. 2018. március 24.-én várunk!    *****    A HUN-Tv kezet nyújt: Az Élet Magazin elõadásai, köztük Asztrológia elõadásom    *****    Olvasód leszek! Nyerj 100 Kreditet! Gyere ha szeretsz Olvasni.    *****    Farmasi - Antiallergén szépségápolás, babaápolás, háztartási szerek, bio kozmetikumok    *****    Mit gondolsz a Valentin napról? Ünnepled? Felháborodsz? Ajándékozol? Posztoltál már róla? Mutasd meg!    *****    Versenyeznél? Építenél új portált? Milyen témában? Milyen nyeremény motiválna? A TE ötleteidre is kíváncsiak vagyunk!    *****    A karma megnyilvánulásai    *****    MARGOT ROBBIE HUNGARY! MARGOT ROBBIE AUSZTRÁL OSCAR JELÖLT SZÍNÉSZNÕ MAGYAR RAJONGÓI HONLAPJA! MARGOT ROBBIE HUNGARY!    *****    Lovak szerelmeseinket itt a helye! Tartozz te is közénk! KATT!KATT!KATT!MEGÉRI!KATT!KATT!KATT!    *****    Részletes személyiség és sors analízis,ajándék 3 év elõrejelzés,ingyenes konzultáció,ahol megbeszéljük a kérdéseid Katt!    *****    Születési horoszkóp + 3 éves elõrejelzés + biotérkép, 3000 Ft.Az ajándék,teljesen ingyenes konzultáció,rendeld meg KATT!    *****    Aktív videojáték honlap! Ingyen G-portál kreditek csak a készlet erejéig! Ne maradj ki te se belõle! Kattints ide! <3    *****    Kapható a VÖRÖS HÓ címû regény. Kaland és rejtély az örök fagy birodalmában. VÖRÖS HÓ. Részletek a weboldalon!    *****    Új letölthetõ olvasmányok:28 nap varázslatban A fénytest A kulcs A titok A tizedik felismerés A lélek anatómiája A csend    *****    Még nagyon az év elején járunk, most rendelj születési horoszkópot az ajándék 3 év elõrejelzés és ingyenes konzultáció!!    *****    Pánikenyhítõ poszt a Histórián. Superuser jelen. És TE merre jársz? Kattints!