A Jagellók kihalása után hosszabb ideig, interregnum volt Lengyelországban. Zsigmond Ágost nem jelölt utódot, a királyválasztás módja pedig nem volt még szabályozva. Ez az idő alkalmat adott a pártoknak arra, hogy drágán adják el kegyöket, az egész nemességnek pedig arra, hogy jó eleve lehetőleg megkösse a leendő király kezét. [* Zsigmond Ágost 1572 jul. 7-én halt meg. Sirjába azt a koronát tették, melyet János magyar királytól (János Zsigmond) örökölt. Mémoires de Jean Choisnin, 384. l.] Az összes szomszéd fejedelmek: a porosz herczeg, a svéd király, Iván muszka czár, Miksa császár, ki fiát, Ernő főherczeget jelölte, mind felléptek mint trónkövetelők. Ezekhez járult Henrik anjoui herczeg, IX. Károly franczia király öcscse is. Ennek követe, Montluc valencei püspök nagy ügyességével és szónoki tehetségével legjobban meg birta nyerni a lengyeleket. Úgy gondolkoztak, hogy akár a császár fiát, akár a czárt választják, az háborúba keveri őket a törökökkel és a szomszéd hatalmas fejedelmek veszedelmesekké válhatnak a közszabadságra nézve. Különösen a köznemességre, a slachtára hatott ez az okoskodás. A főurak és püspökök meg a senatus jobbára az osztrák jelöltség mellett foglaltak állást. Ennek főkortese Dudics András magyar püspök volt, ki Lengyelországban megnősült és különösen a protestánsok közt volt igen népszerű. [** Szádeczky Lajos, Báthory István lengyel királylyá választása.] A Szt Bertalan-éj híre, mely csakhamar Lengyelországba is elhatott, nagyon ártott ugyan a franczia jelöltségnek, de Montluc ügyességének és hazudozásainak sikerült ezen a bajon is segíteni. Egyáltalában, mint ő maga megjegyezte, népies választásnál a szép szó dönt. Mindenkorra emlékezetes marad, hogy a Bertalan-éjnek egyik legfőbb tényezőjét olyan férfiúnak lehetett feltüntetni, mint a ki tiszteletben tartja a lelkiismeret szabadságát és hogy ezt egy nagy és szabad nemzet elhitte. Igaz, hogy a franczia követ nemcsak személyes rábeszéléssel hatott, hanem a sajtó útján is, hogy a jelöltje ellen emelt vádakat megerőtlenítse. Mire a királyválasztó országgyűlés összeült, világos volt a franczia párt túlsúlya. Különösen Nagy-Lengyelország és Mazovia (Varsó és Posen) nagyszámú köznemessége hajlott oda, míg a litvánok és kis lengyelek (Krakó) inkább az osztrák párthoz húztak. Már pedig az utolsó nemesnek is meg volt a szavazó joga. [*** Croissin, Mémoires, 467. l. Ugyanott Montluc beszédei.]
    A protestánsok (dissidensek) látva, hogy nehezen akadályozhatják meg a franczia herczeg megválasztását, előzetesen confoederatióra léptek, melyben kijelentették, hogy nem engedik, hogy bárkit közülök vallása miatt üldözzenek vagy büntessenek, még törvényes itélet alapján sem. Ezt a követelésöket, a püspökök ellenében, keresztülvitték a Varsó mellett 1573 április elején összeülő királyválasztó országgyűlésen is. Ott ugyanis előzetesen a választási feltételeket állapították meg a rendek. Kimondták, hogy a korona nem örökös, hogy a király köteles esküt tenni a vallásos confoederatio czikkelyeire és ha az esküt meg nem tartja, a rendek fel vannak mentve az engedelmesség alól. Főkormányszéknek a senatust rendezték be, mely az országgyűlésnek felelős. Az országgyűlés egy bizottsága állandóan a király mellett tartózkodik, hogy őt ellenőrizze. A király az országgyűlés beleegyezése nélkül hadat nem üzenhet s közfelkelést nem hirdethet. A hadjárat három hónapnál tovább nem tarthat s ha a sereg átlépi az ország határát, a király köteles előre megfizetni a nemesség zsoldját. Ugyancsak a saját költségén kell a királynak megvédeni a határokat. Világos, hogy ezek a határozatok nemcsak a király hatalmát korlátozták, hanem lehetetlenné tettek minden erélyes külpolitikát és hadviselést. [* Schiemann, Russland, Polen und Livland, II., 349-351.] Mégis, midőn óriási többséggel megválasztották Henriket, követe az ő nevében letette az esküt a czikkelyekre. Igaz, hogy lelkiismeretlenségében mindenre megesküdött volna, hogy czélt érjen.
    Nagy és fényes követség ment Párisba az új király üdvözlésére, s a becsületes hazafiak nagy örömmel várták az olyan fényes tulajdonokkal ékeskedő királyt. Párisban egymást érte a sok fényes ünnep és az ilyen iránt nagyon fogékony lengyelekre sokszorosan hatott a Louvre pompája. De azért alkotmányos érzületök ott sem tompult el. Midőn Henrik nem akarta letenni az esküt a protestánsokat biztosító czikkelyre, Zborovszky János odakiáltotta neki: Jurabis aut non regnabis. [** Esküszöl, vagy nem uralkodol.* Megesküdött, el is jött Lengyelországba, de azon hírre, hogy bátyja meghalt és reá szállott a franczia korona, titkon, kevés kisérővel elszökött az országból (1574 jul.). Egy lengyel csapat Tencsinszky gróffal utána vágtat, de csak a sziléziai határon túl éri utól. Kéri, térjen vissza. Henrik állhatatos marad. Erre a lengyel úr kiveszi tőrét, megsebzi karját, felszivja vérét és örök hűséget esküszik királyának. Ennyi lelkesedés volt abban a szerencsétlen nemzetben és ilyen hitvány bábra pazarolták!
    Ismét királyválasztásra volt szükség, bár Henrik nem mondott le. A mágnások ismét Miksa császárt kivánták, kit a pápa is ajánlott, a slachta nem idegenkedett volna Rettenetes Ivántól sem, mert inkább akart szlávot, mint németet. Legjobban természetesen nemzetökbelit, Piasztot szerettek volna, de melyik főúrnak lett volna elég tekintélye a többiek ellenében? A varsói, 1575 deczember elején tartott országgyűlésen a senatus kikiáltotta Miksát, de a slachta ellenmondott. Ekkor Zamojszky János azt ajánlotta a nemességnek, válaszsza meg Jagello Annát, az utolsó nemzeti királynak még élő, koros nővérét, Zborovszky András pedig Báthory István erdélyi vajdát hozta javaslatba. Ez tetszett: a nemesek kikiáltották királynak Annát, azon feltétel alatt, hogy Báthory Istvánhoz menjen nőül (1575 decz. 12.). [* Heidenstein, Rerum Polonicarum Libri XII. Első könyv, 92. l. E munka, melyet Báthory titkára írt, uralkodásának főforrása.] Az erdélyi követekkel, Berzeviczy Mártonnal és Blandrata Györgygyel mindjárt meg is egyeztek a feltételek fölött és Báthoryt, kinek előbb alig volt pártja, ünnepélyes küldöttséggel meghivták az országba. Két császár ellenben tumultuaris gyűlésben megválasztotta a nemesség a harmadik császárnak, a töröknek hűbéresét, a magyar főurat. Nem vezette más mint hazafisága, de ösztöne ez egyszer a leghelyesebb útra vezette, mert választása által az a férfiu nyerte el a Jagellók koronáját, ki személyes tulajdonságai által magasan kivált összes fejedelmi kortársai fölött. Abban a korban, melyben tehetetlen vagy gonosz királyok a legnagyobb zavarba és veszélybe döntötték a régi, hatalmas, örökös monarchiákat; Spanyolországot, Francziaországot, Ausztriát, ez a választott király a hatalom legmagasabb fokára emelte azt az országot, melynek belső alkotmánya és szervezete szinte lehetetlenné tette a királyi hatalom gyakorlását. Valóban az olyan választások, minő Hunyady Mátyásé volt, kit sűrűn emlegettek ekkor, aztán Báthory Istváné, kibékítenek némileg a választó királyságnak annyiszor megtámadott intézményével.
    Báthory egyelőre csak egy pártnak volt királya. De ő gyorsan cselekedett, eljött az országba, hol hivei már megszállották Krakót s ott megkoronáztatta magát, nőül vette Jagello Annát és letette az esküt. A beteges Miksa császár nem tett ellene semmit és így pártja szétzüllött. István királynak meghódoltak a püspökök és főurak is, csak az egy Danzig városa maradt a Habsburgok híve. Báthory kénytelen volt ostrom alá fogni azt az erős gazdag várost, mely számos német, skót és dán zsoldost fogadott ellene. A lengyel király tűzérségével győzött; ő használt először tüzes golyókat ostromszerűl. [** Heidenstein, 114. l. Motley, i. m. 3. 368.] A csatát a magyar hajduság döntötte el, melynek rohama szétszórta a landsknechteket. [* Thuanus, LXV. k., 328. l.] A város megadta magát; a király, kinél a szász és brandenburgi választók is közbenjártak Danzig érdekében, enyhe föltételeket szabott, hogy erejét másfelé fordíthassa (1577 decz.).
    A czár ugyanis nem ismerte el Báthoryt királynak és mialatt ez Danziggal vesződött, nevéhez és hiréhez méltó kegyetlenséggel pusztította a Keleti-tenger mellékeit. Reval városa Esztlandban ellenállott, de a gazdag Livonia Rigán kivül majdnem egészen elpusztult. Ezt a veszedelmes, romboló ellenséget akarta Báthory visszaűzni és Lengyelországot mindenkorra biztosítani ellenében. Országgyűlést hivott össze, mert nem akart háborút kezdeni, mielőtt nem rendelkezik a kellő eszközökkel, hogy azt sikeresen el is végezze. Danzig előtt szerzett nagy hadvezéri híre, nyugalma és határozottsága még a zavargó lengyel nemesek ellenmondását is elcsitította. Egy ízben így szólott: «Nem kunyhóban születtem, hanem szabad embernek, volt miből élnem s ruházkodnom otthon is, szabadságomat én is szeretem, Isten akaratából megválasztottatok királynak, kéréstekre jöttem ide. Királytok vagyok tehát, nem festett vagy árnyékkirály. Uralkodni és parancsolni akarok és nem engedem, hogy más parancsoljon nekem. Legyetek szabadságotok őrei, de ne az én tanítóim és szabadságtokat is úgy őrizzétek, hogy ne váljék visszaéléssé». [* Heidenstein, i. m., 110. lapon azt mondja, szószerint idézi a király szavait.] Mint Mátyásban, mint minden nagy hadvezérben, kit nagy tömegek ragaszkodása vitt az uralomra, benne is megvolt a dictaturára való hajlam. Idő folytán egész államjogtan fejlődött e törekvéséből, a régi római caesarok felfogásának megfelelő: az t. i., hogy a felség, a maiestas a nemességnél van, de a választás azt minden jogaival együtt a királyra ruházta át, ki e jogánál fogva feltétlen engedelmességre tarthat számot. [** Schiemann, II., 369.] De ezt az engedelmességet csak a muszkák ellen kivívott győzelmei biztosíthatták számára.
    Orosz hadjáratairól röviden már megemlékeztünk. [*** VII. k. 522.] A magyar hajduságnak és a lengyel lovasságnak együttműködése Báthory vezérlete alatt több hadjáratban 1579-1582. szétszórta a keletkező orosz hatalmat és nemcsak a Keleti-tenger melléktartományait szerezte vissza, hanem Oroszország nyugoti kapuit is megnyitotta. Lengyelország e hadjáratok által ismét túlsúlyra emelkedett a keleti nagy síkságon. A czár megtörten békét kért és azt a pápa közbenjárásával 1582 elején meg is nyerte, de nemcsak minden hódítását vesztette el, hanem több határszéli váráról is le kellett mondania.
    Hanem ez a győzelmes háború és annak visszahatása a lengyel viszonyokra csak egyik része Báthory István történeti szerepének és nem is a legjelentékenyebb. Világtörténeti szempontból abban áll nagysága, hogy ő Európa keletén hatalmas egyéniségével és sikereivel mint az ellenreformatio bajnoka lépett föl s vezetése alatt a lengyel nemzet is annak táborába sorakozott. Bár türelmes, jó katholikus és különösen a jezsuita rendnek nagy pártfogója. ő adta át nekik a vilnai akadémiát, mely nemsokára egyetemmé bővült, ő segítette elő többi intézeteik alapítását, az ő tekintélye és népszerűsége egyengette útját tanításuknak és térítésöknek, melyet semmi törvényes és alkotmányos akadály nem korlátozott. Uralmának demokratikus alapja itt is kitünt, hisz a lengyel nemesség nagy többségében még katholikus volt. A lengyel egyház ismét fegyelemhez szokott, a lengyel urak és nemesek, kik a jezsuiták iskoláiból kerültek ki, fajuk egész tüzével magokévá tették azok eszméit és iparkodtak azokat a közéletben is megvalósítani. Az is világos, hogy nemzetközi állása is hozzájárult ahhoz, hogy a lengyel nemességet buzgó katholikussá tegye. Ellentétben a schismatikus muszkákkal, a protestáns németekkel és svédekkel, nemzeti sajátságait is legjobban a római egyház zászlaja alatt fejtette ki. Voltakép ennek köszönhette egységét is, mert a litván urak, kik közt sokan a görög hitet követték és kik addig nyelvben, szokásokban, erkölcsökben nagyon ragaszkodtak az ősi hagyományokhoz, csak a katholikus vallás által váltak igazi lengyelekké. Az unio a görögkeletiek és a római katholikusok közt, melyet a XV-ik század zsinatjai elvben elfogadták, itt lépett először valóban gyakorlatba. Az összes dissidensek megnyerése volt a kitűzött czél. Az ágostai hitvallású nemeseknél csekélyebb volt az ellenállás, csupán az unitariusok tartották magukat szilárdan és a nemesi szabadság védelme alatt fentartották szervezetöket, iskoláikat és nyomdáikat.
    De a Lengyelországban élő dissidensek megtérítése csak első lépés volt azon a pályán, melyet István király az új életre támadt katholikus egyház előtt megnyitott. Minő diadal volt az, mikor a muszka czár, hogy békét nyerhessen, a pápai székhez fordult közbenjárásért! Minő perspectiva nyilt meg a jezsuiták tüzes fantasiája előtt! Már is megtértnek látták Iván czárt, már is azt remélték, hogy lengyel s orosz szövetségben a császárral és a magyarokkal megtámadják és kiüzik a törököket Európából. 1582. febr. 21-én Rettenetes Iván nyilvános fényes gyűlésben fogadta Possevino Antal pápai nunciust és vitába bocsátkozott vele a két vallást elválasztó czikkelyek felől. A vita egyre élesebbé vált, a czár már botját is fölemelte és kényszeríteni akarta a jezsuitát, hogy lépjen ő be a görög egyházba. Világos volt, hogy a ravasz barbár csak addig hizelgett a pápának, míg az segítségére volt a béke megnyerésében, a mint ezt Báthory is előre látta. A fényes kilátások elkápráztatták a pápai diplomatiát, pedig maga Possevino is helyesen itélt azelőtt, midőn azt irta a pápai udvarnak, hogy csakis Báthory korbácsa kényszerítheti a muszkát a katholikus hit elfogadására. [* Possevino levele a comoi bibornokhoz. Bécs, 1581 máj. 6. Et forse il migliore modo di introdurre il catechisme in Moscovia sara la sferza del re di Polonia, Pierling, Báthory et Possevino, 75. l. Ugyancsak Pierling következő munkáiban is sok felvilágosítást nyujt e kor lengyel és orosz viszonyaira nézve. Rome et Moscou 1547-1579. Un Nonce du Pape en Moscovie (1582). La Russie et le saint siège.]
    A pápai szék Lengyelországgal szemben ugyanazon hibába esett, mint a XIII. század elején Magyarországgal szemben. Akkor, Imre király korában, Magyarország fegyveres erővel kész volt meghódítani a Balkán-félsziget országait és ott uralkodóvá tenni a katholikus vallást, de III. Incze feltartóztatta karját abban a reményben, hogy a bolgár és szerb fejedelmek a magok szántából szivesebben térnek engedelmességére. Most is elámította az a képtelenség, hogy a muszkák a magok szántából a római egyházhoz csatlakoznak. Rettenetes Iván tekintélye és kegyetlensége sem birta volna azt keresztülvinni, pedig világos, hogy ő sem akarta. Az az alkalom pedig, hogy a lengyel teljesen megtörje a muszka barbárságot, visszahozhatatlanul elmult. A curia a távoleső nagy czélért elszalasztotta, a közelebb eső még nagyobbat.
    És így Báthory minden nagysága, dicsősége és győzelme mellett tragikus alak, ki lelkének és szivének fényes tulajdonságait egy veszendő ügynek szentelte. Minő vágy pezseghetett ereiben, ki mindig magyarnak érezte magát, felszabadítani hazáját a török hatalmától, vezérévé lenni egy diadalmas keresztes háborúnak, Nagy Lajosnak, Mátyásnak örökébe lépni. Nem is szűnt meg előkészíteni ezt a nagy vállalatot, 1582-ben nagy tervet dolgozott ki, melyet elküldött XIII. Gergelynek és melyben késznek nyilatkozott megkezdeni a háborút, ha a szent szék segíti. Rettenetes Iván halála után még buzgóbb, az a szándéka, hogy előbb Moszkvát foglalja el, úgy indul Konstantinápolynak. De a pápától csak igéretet, szép szót kap, s a lengyel országgyűlés is visszariad a kivánt vér és pénzáldozattól. Possevinót, kit lelkesített Báthory nagysága, visszahívta, száműzte a jezsuita-rend generalisa. A nagy király nem is élte túl soká e csalódást, rövid betegség után meghalt (1586 decz. 12.). Mint a nagy magyar fejedelmeknek szinte kivétel nélkül, neki sem maradt fia, ki művét folytassa.
    Azok az eszmék, melyeket István király diadalra vezetett, halála után sem szüntek meg hatni a lengyel népre. Báthorynak a kormányzásban és a hadviselésben Zamojszky János kanczellár volt jobb keze, ki befolyását később is megtartotta. ő és pártja Zsigmond svéd herczeget, III. János király fiát akarták a trónra emelni, ki női ágon a Jagellóktól származott. A Zborovszky-párt ellenben, az, melynek Báthory leginkább köszönheté megválasztatását, de a melyet aztán mellőzött, ismét osztrák uralkodót akart, Miksa főherczeget, Rudolf császár öcscsét. Zamojszky győzött, Miksa fogságba jutott, Zsigmondot pedig megkoronázták. A közös katholikus érdek azonban csakhamar békét hozott létre. A főherczeg kiszabadult és az új király Ferdinánd főherczeg nővérét választá nejéűl.
    Zsigmond a katholikus pártnak, különösen a püspököknek köszöné a trónt. Lengyelország és Svédország koronáját így egy uralkodó viselte, kitől, mint a jezsuiták növendékétől, méltán lehetett várni, hogy a római hitet mindkét országában uralkodóvá teszi és hogy mindkettőnek egyesült erejét a közös hagyományos ellenség ellen fordítja. Minő más irányt vesz a történelem, ha ezek a tervek megvalósulnak, ha Svédország nem marad meg protestánsnak és ha Oroszországot egy túlnyomó erejű állam távol tartja Európától!
    A svéd főnemesség kezdetben nem vetett gátat e nagyralátó törekvések elé. Csak azt követelte, hogy Zsigmondnak, ki atyja halála után 1592-ben király lett, távollétében tisztán a rendek kormányozzák az országot. Nem is a nemesség menti meg ott a protestantizmus ügyét, hanem a nép, melynek Károly herczeg, a király nagybátyja állott élére. Megkoronázták ugyan Zsigmondot, de csak azon föltétel alatt, hogy az ágostai hitvallást ismeri el az állam vallásának.

Minthogy nem tartotta magát a törvényhez, a svéd rendek kijelentették, hogy csak az országba visszatérése után fognak engedelmeskedni neki. Nemsokára nyiltan kitört a háború. Zsigmond sereggel jött országába, de Károly által 1598-ban vereséget szenvedett. Ez egyúttal a lengyeleknek is veresége. A svédek egymás után elfoglalták Livonia városait. Végre a svéd rendek letették Zsigmondot és Károlyt kiáltották ki királynak (1604). A katholikus terv, Svédországot Lengyelország segítségével hódítani meg, hajótörést szenvedett.
    Bizonyos analogia van ezen mozgalom és a közt, mely egynéhány évvel később Mátyás főherczeg diadalával végződött Rudolf ellenében. Mindkettő a rendi és protestáns eszmének jelenti diadalát a szigorú legitimitás elve fölött.
    Lengyelországban ellenben teljes diadalt aratott a jezsuita-rend. A vilnai egyetem és a többi főiskola révén kezökbe jut a nemesség nevelése. Nemcsak a protestantizmussal szemben terjesztették a katholikus hitet, hanem a görög felekezet ellenében is. A litván nemesek áttértek s egyszerre lettek lengyelekké és katholikusokká. A görög püspököket a senatusból kizárással fenyegették. Ezek 1595-ben alávetették magukat az 1437-iki ferrarai, a pápa és a görög császár között kötött egyezségnek és egyházaikat egyesítették a rómaival. A mint a katholikusok túlsúlyra jutnak, a dissidenseket kizárják az országgyűlésből. Ugyanazon időben, midőn Magyarországban elismerést vív ki magának a protestantizmus, veszti el Lengyelországban alkotmányos jogait. A jezsuiták és növendékeik azonnal fel is használják túlsúlyukat és mindenütt igyekeznek elfoglalni a protestáns templomokat. Nemcsak a vallásos indok hatott reájok, hanem a nemzeti is, minthogy a protestantizmusnak leginkább csak a németek maradtak hivei.